Szent Mihály napja

Az egyház e napon, szept. 29-én Szent Mihály arkangyal megjelenésére emlékezik. A → legenda szerint az olaszo.-i Garganó hegyen jelent meg, ahol tiszteletére templomot is építettek. Kultusza először a keleti egyházban bontakozott ki, majd Európa-szerte, de főleg D-Európában terjedt el. Az első évezred fordulóján a chiliasmus időszakában lett az egyház ősi oltalmazója mellett a halottak szószólója is. Temetőket, cintermeket, ezek kápolnáit, csontkamrákat, haranglábakat, harangokat ajánlottak pártfogásába. Az Utolsó Ítélet angyalaként a lélek jó és gonosz cselekedeteit mérlegeli. A középkori Mo.-on Szent István korától nagy kultusza volt. A 18. sz. közepéig Szent Mihály napja hazánkban parancsolt ünnep volt (→ szentek ünnepei). A gazdasági év őszi fordulójára esett. Főként gazdasági élettel összefüggő hiedelmeket és szokásokat, időjárási megfigyeléseket fűztek hozzá. A gyergyói pásztorok pl. Szent Mihály napján tartották a farkasünnepet, hogy a csordát a hazatérés idejére megvédjék a farkasok kártételeitől. Az egykori prédikációk alapján Szent Mihály napjához, mint a többi ünnephez, bizonyos munkák tilalma (→ tilalom) is kapcsolódott. Göcsejben azt tartották, hogy annak, aki Szent Mihály napján mosott, kisebesedett a keze, aki pedig mángorolt, annak a háza felett egész éven dörögve pihentek a fellegek. A természet megfigyeléséből ered az a megállapítás, hogy Szent Mihály napja után a fű akkor sem nőne tovább, ha harapófogóval húznák. Az őszi → vetésre az előtte levő vagy utána következő két hetet tartják a legalkalmasabbnak. Az ország sok vidékén a nyájak behajtásának, a pásztorok számadásának, fogadásának napja volt. Szent Mihály arkangyal alakja a magyar folklórban (mese, legenda) is felbukkan. – Irod. Szendrey Zsigmond: Őszi jeles napjaink (Népünk és Nyelvünk, 1936); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (I–II., Bp., 1977).