gyümölcstermesztés

1. a gyümölcsfák állandó helyen történő gondozása és szaporítása gyümölcshozam céljából. A gyümölcstermesztés egyike a legrégibb termesztési ágaknak. Az ember igen korán kiválasztotta a vadon bőven termő fákat, számon tartotta és rendszeresen szüretelte őket (→ hagyásfa). Az ókori nagy folyam menti birodalmak az öntözéses növénytermesztés mellett a gyümölcstermesztés központjai is voltak. A rómaiaknak szintén fejlett gyümölcskultúrájuk volt. – Nyelvünk néhány honfoglalás előtti török jövevényszavának tanúsága szerint a magyarok korán megismerkedtek a gyümölcskultúrákkal (gyümölcs, → alma, → dió, → körte, som, → szőlő), azonban nem bizonyos, hogy a rendszeres gyűjtögetésen, szüretelésen kívül egyébbel is foglalkoztak. A magyarság a Kárpát-medencében ismerkedett meg egy sor új gyümölcsfélével, amelyek őshonosak voltak itt, ill. a Balkánról kerültek az ország területére (→ cseresznye, → málna, → mandula, → őszibarack, → szilva stb.). Különösen nagy jelentősége volt a korabeli Mo.-on a rómaiak óta fejlett gyümölcstermesztésű Szerémségnek. A középkori rendszeres gyümölcstermesztést nemcsak az okleveles feljegyzések, hanem nagyszámú földrajzi név is bizonyítja (pl. Váralmás, Érkörtvélyes, Meggyes, Diósgyőr, Eperjes stb.), amelyek valószínűleg gondozott gyümölcsösök emlékét őrzik. A gyümölcsösöket erdőkből, ligetekből alakították ki. A bekerített gyümölcsösök neve vadkert volt (Érsekvadkert, Soltvadkert). A 16. sz.-tól tudunk tervszerűen ültetett gyümölcsösökről is. A 17. sz.-ban már kisebb gyümölcskivitele volt Mo.-nak Ausztriába, Cseho.-ba és Sziléziába (szilva). 1664-ben jelent meg az első magyar nyelvű gyümölcstermesztési szakkönyv, Lippai János Posoni kertje, amely a korszerű európai termesztési ismeretek mellett a korabeli hazai termelési tapasztalatokat is összefoglalta. A gyümölcstermesztés újabb fellendülése a 18. sz. végén kezdődött. Ennek állomásai: az első nagyarányú gyümölcsfa-telepítések, a Ny-európai és amerikai gyümölcsfajták meghonosodása, a faiskolák létesítése és a korszerű gyümölcsnemesítés megindulása voltak. – A paraszti gyümölcstermesztés a 20 sz. közepéig középkori formákat őrzött meg: az erdei és ártéri gyümölcsösök kertszerű használatát és kertbe foglalását. Kertszerűen használták még az 1930-as években is a Maros D-erdélyi völgyében és mellékvölgyeiben a ligeteket és erdőket alkotó dió- és almafákat (→ gyógyi alma). A nedvességet kedvelő alma, körte és szilva kisebb-nagyobb ártéri gyümölcsösöket képezett a Szamos mentén Nagybányától a torkolatig, a Felső-Tisza mentén Dombrádig, a Duna partján és ártéri szigetein a Csepel-szigettől délre. Ezeket a gyümölcsösöket szabálytalanul ültették, a fák egy része magról kelt, vagy → homlítással szaporították, egyszerű → oltással nemesítették. Gondozásuk tavaszi tisztogatásból, a száraz és tört ágak eltávolításából, újabban hernyózásból állt. Fáról vagy fa alól bárkinek joga volt gyümölcsöt szedni, de a fa rázása, az összeszedett gyümölcs elszállítása lopásnak számított. A gyümölcsösök általában nem voltak bekerítve, a családok örökléssel adták tovább a tulajdonjogot. A tolvajok távoltartására, a hulló gyümölcs fölszedésére és földolgozására (aszalás) a távol lakó tulajdonosok csekélyebb munkaerőt képviselő leányokat, fiatal legényeket, idősebb embereket – általában családtagokat – alkalmaztak. Az ártéri és erdei gyümölcsösök jelentősége a múlt század második felében az új, bőven termő, nemes fajták elterjedésével visszaesett. A mo.-i gyümölcstermesztés súlypontja áttevődött a Duna-Tisza közére, majd az 1920-as évektől a Nyírségre is. A gyümölcsösöket korszerű módszerekkel telepítették, és a paraszti termelésben előtérbe került az addig kevésbé nevelt kajszibarack, őszibarack, cseresznye és meggy. – Kisebb jelentőségű gyümölcstermesztés folyik a házikertekben és a szőlőhegyeken. A szőlőbeli gyümölcsfaültetést, mivel a nagy lombú fák árnyéka csökkentette a bortermést, 1848 előtt földesúri rendelkezések tiltották. – A Duna–Tisza közén a gyümölcstermesztés nagy területeken szőlővel vegyesen folyik. Az utakat és az országutakat szegélyező gyümölcsfákat az utóbbi száz évben hivatalos rendeletekre ültették. (→ még: áfonya, → birs, → eperfa, → füge, → görögdinnye, → gránátalma, → kajszibarack, → mogyoró, → meggy, → naspolya, → pöszméte, → ribiszke, → sárgadinnye, → szamóca, → szeder) – Irod. Szabó Kálmán: Kecskemét szőllő és gyümölcstermelésének múltja (Kecskemét, 1934); Szilády Zoltán: A Maros melléki diósvölgyek (Botanikai Közl., 1934); Luby Margit: A szilva hazája (Népr. Ért., 1939); Rapaics Raymund: A magyar gyümölcs (Bp., 1940); Belényesy Márta: Szőlő- és gyümölcstermesztésünk a XIV. században (Népr. Ért., 1955); Andrásfalvy Bertalan: Dunamenti gyümölcsöskertek (Klny., Bp., 1964). – 2. Sok mozzanatához különféle hiedelmek fűződtek. Ismertek voltak a gyümölcsfák ültetésének és oltásának időpontjával kapcsolatos → előírások és tilalmak (→ tilalom) pl. újholdkor kell ültetni vagy metszeni, hogy majd a növő holddal növekedjék a fa, a legjobb faültető nap október 31.; gyümölcsfát Kisboldogasszony és → Nagyboldogasszony napja között kell ültetni; gyümölcsfát holdtöltekor kell ültetni, hogy sok szép gyümölcsöt hozzon; gyümölcsfát oltani → Gyümölcsoltó Boldogasszony napján (március 25.) kell; keddi napon nem jó diófát ültetni, mert keserű lesz a gyümölcse; a diófát augusztusban lehet nyesni,; a diófa tövébe döglött kutyát vagy macskát ástak el, hogy jobban teremjen. Ez az utóbbi hiedelem már a gyümölcsfák termésének serkentésével van összefüggésben, ilyen pl. még az, hogy a → karácsonyi morzsát a gyümölcsfa alá szórják; az első termést a terhes anya eszi meg; szilvaszedéskor megfenyegetik a szilvafát: „ha jövőre nem teremsz többet, kiváglak!”; az almafát almaszedés után fejszével megfenyegetik; tavasszal, még virágzás előtt husánggal megverik a terméketlen gyümölcsfákat. Óvják a gyümölcsfát → szemveréstől is: első virágzáskor feldíszítik színes szalagokkal. Meg lehet rontani a gyümölcsfát azzal, ha koporsószeget, nyúlfogat vernek bele. Ismertek voltak a gyümölcsfákkal kapcsolatban a következő tilalmak: terhes asszony ne másszon a virágzó fára, mert az elszárad: gyermektelen asszony ne vegye le az első termést, mert rosszul fog teremni a fa; kedden és pénteken nem szabad a fát rázni, mert elszárad; nem szabad lerázni a gyümölcsfákról a zuzmarát, a ráfagyott havat, mert elszárad, lehull róla a gyümölcs.