váltógazdálkodás, vetésváltó gazdálkodás

olyan gazdasági művelési rendszer, amelynek alapelve, hogy ugyanabban a szántóföldben két hasonló természetű és igényű növény nem követheti egymást. A termeszteni kívánt növények összeállításánál és egymásra következésének (→ vetésforgó) megállapításánál fő szempont, hogy a talaj tápanyagkészletének kihasználása a leggazdaságosabb legyen, s minden növény az utána következőnek hasznos előveteményként szolgáljon. A jó váltógazdálkodásban a gabonafélék a szántóföldnek legfeljebb 50%-át foglalják el. – A váltógazdálkodás Európában a legkorábban Németalföldön (17. sz.) és Angliában (18. sz.) nyert alkalmazást. Mo.-on csak a 19. sz. második felétől kezdett szélesebb körben elterjedni, ugyanis a váltógazdálkodás egyik alapfeltétele a tagosított birtok. A mo.-i tagosítások pedig a jobbágyfelszabadítást követő úrbéri birtokrendezések során történtek meg. Ezt megelőzően az ország nagy részében nyomásos gazdálkodás folyt tagosítatlan határ mellett. (→ még: javított háromnyomásos rendszer) – Irod. Mártonffy Zsigmond: A váltógazdaság vagy az okszerű mezőgazdászat és a falusi háztartás alapelvei... (Nagy-Szeben, 1864); Hensch Árpád: Mezőgazdasági üzemtan (I., Magyar-Óvár, 1901).