külső telek, külsőség (lat. fundus extravillanus)

a paraszti gazdálkodásnak a falu belterületén – valamikor kerítésén – kívüli része, a szántók és rétek. A jobbágyrendszer megszüntetése óta ide számítják a szőlőket is, amelyek 1848 előtt nem tartoztak bele, mert a → szőlő nem volt része a → jobbágyteleknek. Rendszerint nem különböztetnek meg külső telket és belsőséget a szeres településeken, és természetesen nincs ilyen az alföldi tanyás településeken sem. A külső teleknek a belsőségtől (→ belső telek) való elválasztása nyilvánvalóan a külső teleknek hosszú ideig földközösségben, időnkénti újraosztással való birtoklásából ered. Ez nemcsak jobbágyközségekben, mezővárosokban, de pl. sokszor a hajdúvárosokban a 18. sz.-ban is érvényesült, és végleg csak Mária Terézia Urbáriuma számolta fel. Az Urbárium tette általánossá a külső és belső telket egyaránt magában foglaló jobbágytelket. Ezzel vált véglegessé a „jobbágytelek” mint jogi egység, melybe mind a beltelket, mind a külső telket beleszámították. Az 1836. évi úrbéri törvények szerint tilos is volt a beltelektől elszakítani, és önállóan vagy darabonként elidegeníteni. Ezt az egységet végleg csak az 1861: 53 tc.-kel számolták fel. – Minthogy a külső telek fogalma a jobbágytelekhez kapcsolódik, eredetileg ebbe nem számolták bele a közös legelőt, mely sokáig a földesúrral is közös volt, elkülönítése csak Mária Terézia Urbáriuma után és 1848-ig csak kevés helyen indult meg, úgyszólván mindenütt az úrbéresek megrövidítésével. A legtöbb helyen az elkülönítés 1848 után kezdődött, és a Bach-korszakban ment végbe, némely esetben azon is túl nyúlt. Természetesen ez csak a földesúr legelőjétől való elkülönítést jelentette, a volt úrbéresek legelője egy tagban maradt, és csak eszmei tulajdoni hányadok szerint illette meg az egykori jobbágytelkek birtokosait. Eredetileg nem számították ide az irtványokat sem, melyeket az eredeti telki földeken felül az addig használhatatlan földekből (főleg mocsarak, bozótosok, néha erdők) tettek a jobbágyok egyéni munkával termőfölddé. Az irtványok után ugyanis nem az Urbáriumban megállapított szokványos szolgáltatásokat kellett teljesíteni, hanem az → irtás engedélyezése kapcsán a földesúrral kötött külön szerződésben megállapított bért. Az irtás engedélyezésére és az irtványnak a földesúr általi magához váltására külön szabályok érvényesültek, melyeket az 1836. évi úrbéri törvények a jobbágyok terhére súlyosbítottak. Ennek ellenére az irtások kapcsán az eredeti külső teleknél jóval nagyobb területek kerültek jobbágyi gazdálkodás alá, így sokszor zsellérek is egész jobbágyteleknél nagyobb területen gazdálkodtak. – A jobbágytelekhez (constitutivum sessionale) tartozó külső telek nagyságát Mária Terézia koráig a helyi szokás határozta meg. Eredetileg akkora földdarab lehetett, amekkorát a jobbágy háza népével meg tudott művelni. Minthogy azonban akkor a jobbágyok még többnyire nagycsaládi közösségben gazdálkodtak – melyhez több felnőtt, már családos férfi is tartozott –, ez eredetileg elég nagy darab föld volt, viszont a nagycsaládok időnkénti felbomlásával ez a telek osztódott, így már a 15. sz.-tól kezdve találunk féltelkes, negyedtelkes jobbágyokat is, akik szintén meg tudtak élni ezen a földdarabon. Mária Terézia Urbáriuma meghatározta az egész jobbágytelekhez tartozó külső telek nagyságát, de a föld minősége és a falutól való távolsága szerint különböző nagyságban. A szántóföldeket ennek alapján négy osztályba sorolta (Nyitra és Bereg megyében V. osztályú földek is voltak), a telekhez tartozó kaszálókat jó, közép- és rossz minőségű csoportokba. A telekhez tartozó szántó nagysága azonban megyénként is változott, az értékesítési lehetőségeket és a föld általános termékenységét is számba véve. Ezek alapján készítették el az egyes községeknek a birtoknagyságot is feltüntető úrbéri táblázatait (tabella). Pl. Moson megyében az I–IV. osztályban egy egész telekhez 20, 22, 24, 26, Pest megyében 24, 26, 28, 30 → hold szántó tartozott. Általában egy holdat 1200 négyszögöllel számítottak (magyar hold), de némely megyében nem a holdak számát, hanem a hold nagyságát mérték különbözőképpen, osztályok szerint. Így 1100, 1200, 1300 négyszögölet számítottak egy holdnak. A réteket kaszálókban (falcastrum) számították. Ez rendszerint akkora földterület volt, amekkorát egy ember egy nap alatt lekaszált. Másutt a falcastrum mérete az a földterület volt, ahol anyakaszáláskor egy szekérnyi szénát gyűjtöttek. Egy egész jobbágytelekhez 6 és 22 kaszálónyi között változó nagyságú rétet számítottak. – Mária Terézia Urbáriumának végrehajtásakor a jobbágytelekhez tartozó földeket nem mérték fel pontosan, csak becsülték. Ez gyakran nagyobb volt, mint a pontosan felmérhető telek. Ezért a földesurak bármikor elrendelhették a földek új, mérnöki felmérését (regulatio), melynek során a most már pontosan felmért földekből csak akkorát hagytak a jobbágy birtokában, amekkora az úrbéri táblázatban fel volt tüntetve. A maradványföldet (remanentiális föld) a földesúr nem csatolhatta a → majorsági ingatlanához (allodium), hanem azokból új jobbágytelket kellett volna alakítani, de ehelyett e földeket szívesebben adta jobbágyoknak haszonbérbe. E maradványföldekkel az 1848-as jobbágyfelszabadító törvények végrehajtása során külön szabályok szerint kellett eljárni. Mária Terézia Urbáriuma egész, fél, negyed- és nyolcadtelkekkel számolt, melyhez igazodtak a robotterhek is. A felmért vagy becsült külső telkek azonban ritkán voltak pontosan egész, fél, negyed-, nyolcadtelek méretűek. Sokszor került a tabellába 3/8, 2/5 stb. nagyságú jobbágytelek is, ami még mindig csak hozzávetőlegesen egyezett a parasztbirtok valóságos terjedelmével. A számítás egyszerűsítése érdekében sok helyen falun a szántóföld nagyságát nem holdakban fejezték ki, hanem aszerint, hogy hány nyolcadtelket (oktál, optál) tett ki. Így beszéltek két oktálos, 3 oktálos földről. – Irod. Pfahler, C.: Jus Georgicum (Keszthely, 1820); Tóth Lőrinc: Útmutató úrbéri ügyekben (Pest, 1858); Sándor Pál: A jobbágybirtok történeti statisztikai vizisgálatához (Bp., 1961); Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963); Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje (Bp., 1971).