cövekelés

kihegyezett végű, rövidebb karónak földbe verése a föld határának jelzésére. A szó osztrák-bajor eredetű, és a 13. sz.-ban került a magyar nyelvbe. A cövekadás a 14–16. sz.-ban párbajra kihívás jele volt. Csak a 18. sz.-ban kezdett szokásossá válni szántó, rét, legelőbirtok határának cövekkel való megjelölése. Régebben csak nagyobb birtoktestek határát jelölték, elsősorban el nem mozdítható természetes tárgyakkal (patakpart, út, nagyobb jellegzetes fa), részben földből készült határhalmokkal, ritkábban kővel (→ határjel). Kő határjelet néha még mocsárba is süllyesztettek. A jobbágyi földeket ekkor még földközösségben tartották, nem voltak állandó darabok. A 18. sz.-ban a jobbágytelek határainak megjelölése is kívánatossá vált. Az 1894. évi 12. tc. minden birtokosnak kötelességévé tette a határ megjelölését. A megjelölés módját ugyan törvényhatósági szabályrendeletekkel kellett szabályozni, de a facövek országos alkalmazást nyert. A határjelek felállítására való felügyelet a községi elöljáróság feladata volt. Az új határokat jelző cövekek felállítására, az elromlottak pótlására a birtokosokat a községi elöljáróságnak kellett felszólítania, s nekik kellett azt is kijelölni, hogy a határos birtokosok közül melyik végezze a cövekelést. Ha a felszólításnak 15 nap alatt nem tettek eleget, a cövekelést a község végeztette el a tulajdonos költségén. A határjelek felállítása, megújítása, kijavítása körüli vitákban a községi elöljáróságnak egyezség útján való elintézést kellett megkísérelnie, ha ez nem sikerült, a feleket a járási főszolgabírói hivatalhoz utasították. Ennek határozatát viszont a járásbíróság, esetleg a törvényszék előtt perrel lehetett megtámadni. (→ még: határjárás) – Irod. Hajnik Imre: Bírósági szervezet és perjog az Árpádok és vegyes házbeli királyok korában (Bp., 1898).