határjárás, határkerülés

TARTALOM

határkényszer

határjel

1. a község → határát lezáró vonalon levő vagy oda helyezett természetes vagy mesterséges, esetleg vegyes eredetű jel, amellyel a községhez tartozó földek, erdők, vizek, ásványi nyersanyagok stb. más községekétől való elválasztása érdekében a felszínen láthatóan megjelölték, körülhatárolták a község jogi területét. E területre terjedt ki a községi szervek hatásköre, ill. ez biztosította rendszerint a községben lakók megélhetését is. – Természetes határjelek a következők: folyó vagy állóvíz (patak, folyó, tó stb.), hegyek-dombok, árkok, rókalyukak, barlangok, erdők, jellegzetes fák (pl. ikerfa), sziklák stb. A mesterséges határjelek nagyon sokfélék lehetnek: ekével húzott barázda, árok, fal, gödör, kút, kő (esetleg számozva), karó (→ cövekelés), bálványkő, földhányás (kupac), sövény, domb, kerítés stb. Tavon a határt sok helyen a nádkomp mutatta (pl. Velencei-tó): összekötött nádcsomó, amelynek a tetejét lehajlították és zsineggel vagy náddal az alsó részéhez kötötték. Vegyes jellegűnek tekinthetjük pl. az élőfát, amelybe régen keresztet, holdábrát véstek, vagy vasat, szeget erősítettek; a dombot, amelynek tetejébe követ vagy fatáblát állítottak, vagy amelybe – a későbbi azonosítás érdekében – szilárd tárgyat ástak (tégla, nyílhegy, fazék stb.). Egyes helyeken (pl. Jászság, Kunság) a határhalmokra derékig beásott hazai viseletű embert ábrázoló faszobrokat állítottak (jászkép, kunkép); ilyen állt pl. a páhi pusztán (Pest m.) huszár ruhában és Orgovány felé nézett, amelynek a határát jelezte. A határjelek bizonyos távolságokban követték egymást. Megkülönböztettek nagy, fő és a szomszéd községgel közös határjelet. Több község érintkezési pontján több határjelet is elhelyeztek. – 2. A magántulajdonban levő (esetleg községi vagy közös) terület határát mutató jel, amely ugyancsak lehetett természetes, mesterséges vagy vegyes jellegű. A terület határát a → mezsgye (barázda) jelölte, és a határjelet ebbe alakították ki (pl. fűsáv, fával telepített ún. szőrösmezsgye, hant stb.), vagy a határt valamely természetes határjelnek megfelelően állapították meg. Kaszálóban a csóvázás (kicsóválás), a kitaposás mellett határjelnek tekintették azt is, hogy a tulajdonos a kaszáló szélének a gyepébe nevének kezdőbetűit belevágta (→ tulajdonjegy). Előfordult a határjel meghamisítása, megváltoztatása, elpusztítása; ez természetesen vitára, pereskedésre adott okot. A községi bírák ügyeinek jelentős hányadát tették ki a határjelekkel összefüggő határperek; e vitákat motívumként a népköltészet és a szépirodalom egyaránt felhasználta. – Irod. Szabó T. Attila: Határjelek a 18. században (Ethn., 1940); Györffy István: Magyar nép – magyar föld (Bp., 1942); Barabás Jenő: Nádvágás a Velencei-tavon (Ethn., 1950); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).