cséplőbanda

a szálas gabona emberi, állati vagy gépi erővel történő kicséplésére szegődött → cséplőmunkások csoportja, kik a → cséplőgazda, gépesgazda vezetésével közösen dolgoznak és keresnek. A cséplés módja szerint a cséplőbandák összetétele és munkája eléggé eltérő, a gépesítés óta pedig üzemszerűvé vált. A cséplőbandák egyes vidékeken rokoni, baráti vonalon szerveződtek. Munkavezetőjük nem volt, a korosabbak, tekintélyesebbek szavára hallgattak. Társulásuk célja több irányú lehetett: 1. összedolgozás, 2. munkavállalás. Munkát vállalhattak helybeli gazdáknál, nagybirtokon vagy távolabbi vidékre mentek részesmunkát vállalni. A hadarós kézi cséplést már 3 fő is végezhette, ez azonban még nem banda; a munkaszervezetek 5–7, ritkábban 4–8–9 főnyi csoportokban dolgoztak a cséplő- vagy bandagazda vezetésével. A bandagazda idősebb, tapasztaltabb munkás volt, aki társaival → előmunkásként dolgozott együtt és intézte a bérelszámolást. Több egymás mellett dolgozó cséplőbanda ügyes-bajos dolgait a → szolgabíró és a → csendbiztos intézte. A cséplőmunkások saját vagy a munkaadó kosztján dolgoztak részért, melyet egyenlően osztottak szét. – A lóval nyomtató ún. szérűsbanda voltaképpen nem banda, hanem csak alkalmi társulás (→ nyomtatás). – A cséplőgép a múlt század 70–80-as évei óta rohamos gyorsasággal terjedt el Mo.-on, kézi és az állati erővel végzett szemnyerést jórészt kiszorította és a cséplőbandát is átalakította; új neve gépesbanda: a csoporton belüli munkamegosztás végeredményben üzemszerűvé vált, vagyis a géphez igazodott, ezen belül azonban továbbra is megmaradt a nemek és korcsoportok szerinti tagolás, így az Alföldön a nehezebb munkát végző zsákos, mázsás, etető, kéveadogató, szalmahordó stb. egész részes férfi, míg a viszonylag könnyebb munkakörben dolgozó törekhordó, kévevágó, etetősegéd stb. félrészes nő vagy serdülő korú gyermek volt. E munkakörök egyikén-másikán belül további kor szerinti munkamegosztást tapasztalhatunk: pl. a zsákolók a fiatalokból, míg a mázsamesterek az idősebb férfiakból kerültek ki. Elkülönült a fő- és mellékmunka, a nehezebb munkakörökben (szalmahordó, zsákoló stb.) legtöbbször gondoskodtak a váltásról is; mindezek miatt itt is jelen volt a munkapár, habár maga a munka teljesen üzemszerűen folyt. A gépesbanda maga is párokból tevődött össze: a legkorábbi típusú cséplőgépet 2–2 vagy 4–4 ember felváltva hajtotta és 4–6, ill. 10–12 részes dolgozott mellette. A járgányos gépet 1–4 ló hajtotta, 6–8–10 részes szolgálta ki. A 4 lóerejű gőzgépnél 10–12, a 8-asnál 18–20–26, a 10 lóerősnél pedig 26–30 fő dolgozott; az utóbbi fél évszázad átlagát 22–24 főnek vehetjük. Rendszerint a tulajdonos gépesgazda szedte össze a cséplőrészeseket, az összkeresetből ő adta ki a részüket, és gyakran száraz élelmükről is ő gondoskodott. Mellette rendszerint volt egy bandagazda is, aki a munkások érdekeit képviselte; ennek híján a csoport néhány tapasztaltabb tagja ellenőrizte a gépesgazda munkavezető és bérelszámoló tevékenységét. A kézzel hajtott régibb típusú cséplőgéphez 10–12 ember kellett, ezekből 2–4 hajtotta, 1 etette, 1 kévét bontott, 1 adogatta az etetőnek, 1 a szalmát húzta le a géptől, 2 elvitte a kazalig, 2 pedig felvitte a kazalra. A munkások többsége felnőtt férfi volt, esetleg a kévevágó, kéveadogató és a 2 szalmahúzó volt nő vagy serdülő. A gőzcséplőhöz utóbb átlagosan kb. két tucat munkás kellett, a munkamegosztásnak több helyi változata terjedt el. Pl. Szegeden a molnár (mázsás) és az etető mindig helyén maradt, egyébként a csupa egész részesekből álló csoport tagjai időnként a nehéz és a könnyebb munkákon váltogatták egymást. Elterjedtebb volt a vegyes csoport: a 2 etető, 4 kévehányó (kazalos), 1 molnár, 4 rudas (szalmahordó), 1 szalmakazalos, 1 polyvakazalos és a 2 szalmahúzó egész részes férfi volt, míg a 2 kévevágó, a 4 polyvás serdülő fiú vagy leány. Az üzemszerű munka általában a következőképpen folyt: a kévehányó az asztagról a gépre adogatta a kévéket, itt a kévebontó a kéve kötelét elvágta és a felbontott kévét átadta az etetőnek, aki a dobba eregette. A molnár (mázsás, mázsamester) a gépből kiömlő szemet zsákba szedte és megmérte, a zsákosok vagy zsákolók elszállították onnan; a rudascsináló (szalmahordó) a gép alól kikotorta a szalmát (a faros a gép faránál állva kotorta el), külön pár szállította el a kazalig, ahol a kazalos vagy kazalmester rakta fel. Hasonló munka volt a törekhordás is: az ún. bótosinas vagy bótossegéd a töreklyukból kiadta a töreket, és törekhordó lányok vagy fiúk szállították a polyva-, ill. törekkazalhoz, ahol külön kazalos rakta csomóba. Ezeken kívül még számos más megoldás adódott. A gépes cséplőbanda száraz kosztjáról a gépesgazda vagy maguk a munkások gondoskodtak, ebédet rendszerint a parasztgazdáktól kaptak. A közösen keresett részt a gépesgazda mérte szét: a gépész, fűtő, mázsamester valamivel többet kapott, a többiek fél, ill. egész részt. Esetenként a gépesgazda napszámot (→ napszámosmunka) fizetett munkásainak. A cséplőmunkások egy idényben gazdától gazdáig követték a gépet, magukkal vive a megkeresett terményrészt, s a cséplőbanda feloszlásakor osztoztak. A munka közben távozó maga volt köteles helyettesről gondoskodni, egyébként részét a csoport javára levonták. (→ még: aratóbanda, → banda, → részesmunka) – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle., 1961).