cserge

Erdélyben és a moldvai magyaroknál elterjedt, két-négy szélből összevarrt, vastag, hosszú szőrű takaró, mely gyapjúból, szegényebbeknél félgyapjúból szőtt, s felülete ványolás után kifésült. Egyéb elnevezései: cserga, csörge, serge. Marhaszőrből (maszók) vagy kecskeszőrből való változata a széjas cserge. Általában háziiparilag állították elő. A cserge vagy festetlen, fehér és szürke színű, vagy leginkább egyszínű vörösre festett, de lehet színes csíkos, esetleg kockás. – A 14–17. sz.-ban a sátor készítésére való ponyvát is nevezték csergének (csergesátor, csergelepel). Takaró pokrócként a cserge a 15. sz. óta mutatható ki. Már a 16. sz.-i Kolozsvárott szegényebb háztartásokból említik. A 19. sz.-i parasztságnál a cserge főleg ágybeli takaró, ill. → padtakaró és → falvédő, továbbá kocsitakaró és lópokróc. Moldvában szegény helyen a cserge hatására vastag, sötétre festett kenderfonálból egyszínűre vagy csíkosra szőtt takaródzó → lepedőt is használtak (békaványolta cserge). – Irod. N. Bartha Károly: A cserge készítése az udvarhelymegyei Bágyon (Népr. Ért., 1932); Lükő Gábor: Moldvai csángók kendermunkája (Népr. Ért., 1934); Lükő Gábor: A moldvai csángók (Bp., 1936).