Csík, Csíkszék

TARTALOM

csíkgödör

csíkász

a Nagy- és Kis-Sárrét, a Nagykunság, a Szernye-mocsár, a Rétköz, az Ecsedi-láp, a Bodrogköz, a Dráva mente falvaiban élt kishalász, aki leginkább sűrű fonású varsákkal (→ csíkkas), vejszével fogta a csíkot (lat. Misgurnus fossilis). A csíkász a mocsárban gazból, törmelékből (Rétköz: fenér), zsombékból, gyepből, karókkal erősített földből, trágyából csíkgátat (Ecsedi-láp), lábót (Szernye-mocsár), hurcagátat (Berettyó vidéke, → trombitavarsa) épített. A gát 2–3 m távolságban levő nyílásaihoz (Berettyó vidéke: síp) mindkét oldalra felváltva állították a csíkkast. A megülepedett s a nyílásokon eltömődött gát közlekedési útul is szolgált. A csíkkast a természetes kisebb víztükrökbe, a lápba vágott nyílásokba (Ecsedi-láp: lápkút, → lápi kút; Szernye-mocsár: vész), télen a lékekbe függőlegesen is leállították. A Sajó mentén a lékbe elhelyezett csíkkast rőzsével, szalmával, majd hóval fedték le, hogy a haltolvajok észre ne vegyék. A csík száraz nyáron befúrja magát az iszapba, ahonnan kiásták vagy disznókkal túratták ki. A disznók az ilyen csíkon meg is híztak (Berettyó mente). Az Ecsedi-lápon a csíkász zsákmányát hátikosárforma → csíkputtonyba, → csíktökbe tette. A zsákmányt → csíkgödörben tartotta. A csík eltartására szolgált a → véter (hordó alakú vesszőkosár), amelyet a láp alkalmas helyén a vízbe süllyesztettek. A csíkász az ingó lápon → lápi bottal járt, → lápmetszővel vágott lápkutat a csíkkas számára. A csíkban gazdag mély gödrüket dohnak nevezték. Kecskemét környékén rúdra kötött lapos kosárral (csíkszedő) meregették ki a csíkot a lápszéli padmalyok alól. A nádas helyeket a csíkász kaszurral tisztította meg. A Rétközben a csíkász olyan helyen rakta le varsáit, ahol látta, hogy a gémek a csíkot fogdossák, mert ott gazdag zsákmányra tehetett szert. A csíkászok az Ecsedi-láp csíkját Munkács vidékére, a Bodrogközét Ungvárra vitték eladni, ahol a kárpáti ukránok böjt idején nagy mennyiségben vásárolták. A Sárrétek csíkját Nagyvárad piacán árulták. Az alföldi csíkot elhordták Nógrádba, Hontba, Barsba is. A piacokon vesszőből font kis kosárral, az ún. csíkszűrővel (Ecsedi-láp), mosóval (Dráva mente) mérték a csíkot. A csíkászok az okkersárga csíkot csíkkirálynak, a testszínűt csíkdámának nevezték (Ecsedi-láp). A csíkban gazdag mocsarakról, a csíkkal való kereskedésről már 1683-ban a Magyar Simplicissimus is megemlékezik. A 17–18. sz.-ban a Bodrogközben, a Nagy-Sárréten, a Nagykunságban a földesúrnak, a lelkésznek csíkot is szolgáltattak be, s hatósági rendelkezések szabták meg a csíkászatért fizetendő összeget. Az Ecsedi-lápon csíkászatnak nevezték a csíklakomákat. Híres volt a szatmári káposztalében főtt csík. A csíkászatnak a múlt század végén a mocsarak lecsapolása vetett véget. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Szilágyi Miklós: Adatok a Nagykunság XVIII. századi néprajzához (Szolnok, 1966).