| csízió | TARTALOM | csizmadia és a disznó, a |
csizmadia
csizma készítésével és javításával foglalkozó kisiparos. A szó szerb-horvát közvetítéssel oszmán-török eredetű. Első előfordulását 1594-ből (a csizmáét 1492-ből) ismerjük. A középkori lábbelidivatot váltó keleti jellegű csizma legjellemzőbb eleme a 16. sz.-ban a kifordított szárat a talp visszájához erősítő, ún. fordított varrás volt. Két tűvel dolgoztak úgy, hogy a talp járófelületét nem szúrták át, csak fél mélységig öltöttek a bőrbe. A sarki részt sem varrták a talphoz, hanem a benedvesített csizmát ezen keresztül fordították a színére. Ezután a nyitva hagyott sarki résznél a szár bőrét kifelé fordulóan öltötték a talphoz. A fordított-varrott technika csak egyetlen talpat engedett meg és nagyjából béleletlen szárat jelentett. Ha az egyetlen talp elszakadt, igen nehéz volt még egyszer megtalpalni a csizmát, mert ekkor a viszonylag vékony bőrből készült szárnak újabb kifordítást kellett kiállnia. Ezért inkább fejelték a fordított-varrott csizmákat. A fordított-varrott csizma talpformáját és összevarrási technikáját a Szolnokon kiásott, hódoltság kori török leletek alapján is jól ismerjük. Ezek szára kétoldalt varrott. Elejük a láb „L” alakú formájához igazodik. Ezt a formát a régi csizmadiák úgy alakították ki, hogy nedvesen az ún. ványoló deszkára szögezték és egy hergelő nevű kézi szerszámmal is nyújtották. A csizma elejét pedig 3–7 sima ráncba szedték. A múlt század második felétől a magyar parasztság számára készült csizmák keleti formai és technikai elemeit fokozatosan nyugat-európai eredetűek váltották fel. A csizma szárteteje egyenletesen kerek lett, a szárat hátul varrták össze. Az egyetlen nagy darabból szabott szárat a megszélesedett kézi ványolódeszkával sem lehetett már megfelelően meghajlított formára alakítani. Ezért fokozatosan kisebb-nagyobb ványológépeket alkalmaztak. Ún. ráncos sámfára húzták a nedves tori részű csizmát, és minden ráncot spárgával kötöttek el. Majd körül sima, azután harmonikás ráncokkal igyekeztek a láb formájához igazodó meghajlást elérni. A külön szabott fejrész, sőt a csizmának a lábformát követő jó formáját a napjainkban is alkalmazott, ún. nyelvesen szabott fej valósítja meg legjobban. A csizma féllábassá váló talpát ma már béléstalphoz, branzolhoz, esetleg rámához szögezik, és szárát puha bőrrel, újabban zsákkal, papírral egyre erősebben bélelik. – A → tobakosok által kidolgozott szattyán és kordován bőrökből a 16–18. sz.-ban divatos csizmákat készítettek. A csizmadiák a csizmák készítésén és fejelésén kívül még másfajta lábbeli varrásával is foglalkoztak. Különösen amikor azok divatosak voltak: pl. a cipellő, a papucs és ritkábban a bőrkapca. A csizmadiák a 17–18. sz.-ban számos mo.-i városban népes céhekbe tömörültek. A 18–19. sz. fordulójától a falvakban is megtelepedtek, és egészen az utóbbi évtizedekig, a paraszti csizmaviselet divatjának visszaszorulásáig a falusi életformában sokszor a birtokos parasztságtól kevéssé különböző kisiparosság egyik legjellegzetesebb figuráját jelentették. – Irod. Gáborján Alice: A szolnoki hódoltságkori ásatási lábbelianyag magyar viselettörténeti vonatkozásai (Ethn., 1957); Gáborján Alice: Két magyar hosszúszárú lábbelitípus viselettörténeti elemzése (Népr. Ért., 1958); Gáborján Alice: A Néprajzi Múzeum lábbeligyűjteménye. I. Csizmák (Népr. Ért., 1959).
