eposz <gör. ’ének’>

a nagyepika verses alkotása, az epikus népköltészet terméke. Szorosabb értelemben hivatásos szerző által készített epikus mű, szemben a népeposszal. Más elnevezése, amely a leggyakoribb témájára utal, hősének vagy hőseposz. Marót Károly terminológiája szerint, amely azonban a magyar folklorisztikában voltaképpen nem honosodott meg, minden epikai alkotás epikus ének, ezek közül a nagyobbak és jelentősebbek érdemlik meg az eposz nevet, míg a legigényesebb változatok, amelyek a legnehezebb költői feladatokat a legmagasabb fokon valósítják meg, az epopeia nevet nyerhetik. Általában egy hős nevezetes cselekedetei köré fűződő, több részből (énekből, epizódból) álló, egységes vezetésű cselekménnyel rendelkező alkotás, amelynek stilisztikai és formai eszközei is következetesek. Jellemzi az epika számos poétikai vonása (hős-centrizmus, cselekményesség, epikus közhelyek, hasonlatok, epikus verssor). Eredetileg énekelt alkotás, szerzői és előadói a többé-kevésbé hivatásosnak tekinthető epikus énekesek. Megkülönböztetjük az osztálytársadalmak kialakulását megelőző szakaszra jellemző archaikus eposzt a katonai demokrácia korára jellemző, voltaképpen hőseposztól. Aszerint, hogy szerzője és elterjedésmódja milyen, különbséget tehetünk szóbeli eposz és népeposz, ill. könyveposz között. Azt a formáját, amely a népeposzokból (nagy költői egyéniségek közreműködésével) mintegy nemzeti eposzokat alakít, leghelyesebb klasszikus eposznak nevezni. Ilyenek Homérosz eposzai, de ez a fokozat megtalálható a latin, a perzsa, indiai költészetben, sőt számos belső-ázsiai vagy kaukázusi nép költészetében is. – A magyar filológia mintegy évszázada foglalkozik azzal a kérdéssel, miért nincs (vagy miért veszett el) a magyar népi eposz. Valójában egész hősepikánk történeti megítélésétől függ a megoldás milyensége. Általában azt mondhatjuk, hogy a voltaképpeni eposz és a folklór epikus költészetének kapcsolata két korszakban a leginkább jelentős. Egyrészt a keletkezés idején, amikor az ősköltészet archaikus vagy klasszikus eposzaiból maradványként kialakul a folklór jellegű eposzok sokasága. Másrészt a múlt századi romantikus népiesség idején, amikor a népköltési alkotásokból műköltők egyesítettek úgynevezett „naiv eposzokat”, mint amilyen a Kalevala, a Kalevipoeg (és ide vehetjük a nem létező alkotásokból készített naiv eposzokat, mint a cseh, román stb. kísérletek). A 19. sz.-i magyar irodalomban már Vörösmarty Mihály, legkivált Arany János célkitűzése volt ez s a folklóradatokat a magyar mitológiai irodalomból, leginkább Ipolyi Arnold anyagából vették. A naiv eposzra vonatkozó utánzási kísérletek azonban nem fajultak a hamisításig, megmaradtak az irodalmi rekonstrukciónál. A folklorisztikában ez a felfogás azonban azt a nézetet terjesztette el, hogy egykor megvolt a magyar népi eposz, csupán a középkor zivatarai vagy a népiessel szemben álló egyházi tudákosság pusztította el azt. A komoly filológiai apparátussal is legalább fél évszázada folyó vitában nem mondták még ki az utolsó szót. Annyi bizonyos, hogy valamilyen epikus költészete volt a honfoglalás korában vagy előbb élő magyaroknak. Hogy azonban ezt nevezhetjük-e igazi eposznak, valamint arról, mikor és miért pusztult ki e hagyomány, ma még nem tudunk eleget. (→ még: epika) – Irod. Arany János: Naiv eposzunk (Szépirodalmi Figyelő, 1860); Marót Károly: Homeros „a legrégibb és legjobb” (Bp., 1948); Bowra, Maurice C.: Heroic Poetry (London, 1952); Lord, Albert B.: The Singer of Tales (New York, 1960); de Vries, Jan: Heldenlied und Heldensage (Bern–München, 1961); Zsirmunszkij, V. M.: Narodnij geroicseszkij eposz (Moszkva, 1962); Meletyinszkij, Je. M.: Az epikus népköltészet (Folcloristica, 1971); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).