állítóhalászat

csendes állóvizekben, kiöntésekben alkalmazott, a → rekesztőhalászat elvével rokon halfogási mód. A vízbe „állított” s a felszín közelében lebegő könnyű hálófal „elrekeszti” a vonuló hal útját; a hal az akadállyal találkozván menekülni igyekszik, s a vízben úszó vagy lazán felfüggesztett hálót mindinkább összekuszálja, így fogva marad. Az állítóhalászat szerszámait – a „rekesztés” elvének azonossága miatt – az újabb kutatás nem sorolja külön rendszertani kategóriába, hanem a rekesztőhalászattal vonja egybe. Az állítóhalászat szerszámainak a magyar halászatban két típusa van: a) az úszó háló a vízben szabadon lebeg, vagy a fenékre eresztett súlyok tartják egy helyben (→ eresztőháló, → métháló, → pamukos halászat); b) az álló háló két karó között kifeszített zsinegről lóg a vízbe; a hálóhoz kötött kis fülek, karikák szabadon futnak ezen a zsinegen, s így gabalyodhat bele a hal a hálóba (→ marázsaháló). A hal útjába állított rekesztőhálók, jóllehet ezek is „álló hálók” (→ őrháló), nem tartoznak az állítóhalászat kategóriájába, mert ezeknél nem a zsákmány megfogása, hanem útjának elrekesztése a cél. Az állítóhalászat két szerszámtípusa történetileg, genetikailag valószínűleg összefügg egymással. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Domanovszky György: A tihanyi pamukos halászat (Népr. Ért., 1942); Solymos Ede: Rekesztő halászat a Velencei-tavon (Székesfehérvár, 1958).