affinitás <lat. ’rokonság’>

az egyes alkotások között fennálló tartalmi vagy formai rokonság, amely lehetővé teszi és elősegíti a változatok képződését és összekapcsolódását; a népköltészet-elmélet fogalma. A fogalom első leírása és típusainak elemzése, valamint maga a fogalom megnevezése is Ortutay Gyulától származik. Affinitásnak nevezhetjük magát a folyamatot is, amelynek során a rokon elemek (legtöbbször a tartalmi értelemben vett → típusok) kölcsönös vonzása következtében új változatok jönnek létre. Az affinitás jelensége alkotófolyamatként hat, oka az egyes változatok sztereotip, modell jellegű felépítése; ill, a folytonos aktualizálódás (→ aktualizálás) során az egymással affinitásban levő elemek segítségével formálódnak ki új változatok. Szövegfilológiai értelemben a kontamináció felel meg ennek. – A különböző műfajokban különböző módon nyilvánul meg. Általában a szkematikus szerkezetek önálló egységei (→ motívum, → formula) hajlamosak affinitásra; másrészt hasonló jelenségek figyelhetők meg a több kommunikációs csatornát igénybe vevő művek részei (szöveg és dallam, zene és mozgás, ritmus és szöveg) között; itt az egyik változása a másik affinitásos megváltozását vonja maga után. Ezt és az előadás során bekövetkező változásokat azonban csak igen távolról csatolhatjuk az affinitás fogalmához. (→ még: egyedi műalkotás, → változat) – Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (MTA II. Oszt. Közl., 1959); Kriza Ildikó: Affinitás a népballadában (Ethn., 1965); Voigt Vilmos: A variáns, invariáns és affinitás fogalmainak definíciója (Ethn., 1966); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).