ágasfás tetőszerkezet

a → szelemenes tetőszék sajátos tartószerkezetű archaikus változata, a tető gerincvonalában elhelyezett szelement V vagy U csúcsban végződő ágasfák tartják, az ilyen épületek talpszelemenjeit, sárgerendáit vagy koszorúgerendáit a gerincszelemenhez hasonlóan többnyire szintén ágasfák tartják. Az ágasfák különösebb kidolgozás nélküli, természetesen nőtt fatörzsek vagy vastag, teherbíró nagy ágak lehettek, de gyakran hatalmas törzsekből faragták ki. A 18–19. sz.-ból (a múlt század ötvenes–hatvanas éveiig) sok gondosan, igényesen faragott és díszített homlokzati szelemenágas maradt fenn századunk derekáig. Az igénytelenebb ágasokon néhány egyszerű dekoratív elem szerepelt eredetileg bajelhárító-védő funkcióban. Az igényesebb példányokon plasztikus faragást, reneszánsz gyökerű vésett, mélyített növényi ornamentikát is alkalmaztak. Szokásos volt az építési évszám vagy az építtetők monogramjának bevésése is. Kat. falvakban a legfontosabb vallási szimbólumokat is rávésték, befaragták a homlokzati szelemenágas felületébe. Az ágasfás tetőszerkezetű házakban a két véghomlokzaton kívül a közfalakban helyeztek el még szelementartó ágasfákat, ezek természetesen egészen egyszerű kivitelűek voltak. Az ollós szerkezetű tartók terjedésével az utolsó 80–90 esztendőben nagyon sok lakóház ágasfáit cserélték ki, sajátos módon a díszített homlokzati ágasfákhoz azonban az ollós szerkezet utólagos alkalmazása esetében is ragaszkodtak. – Az ágasfás tetőszerkezet az egész magyar nyelvterületen széleskörűen elterjedt volt Árpád-kori, késő középkori lakóház-feltárásaink tanúsága szerint. Hazánk területén, akárcsak a Kárpát-medence közép-európai, ill. K-európai környezetében az ágasfás tetőszerkezet alkalmazása a neolitikus kultúrák időszakáig nyúlik vissza. A középkorban mo.-i alkalmazási területe valószínűleg szűkebb körűvé vált az ollóágasos, ill. szarufás tetőszerkezetek térnyerése révén. Árvizes, vizenyős síkvidéki körzeteinkben talajmechanikai, statikai okokból még a 19. sz. közepéig általánosan alkalmazták az ágasfás tetőszerkezetet. Ez az oka annak, hogy a Kisalföldön a külföldi utazók a reformkorban is jellemzőnek találták, ennek következménye, hogy az 1960-as évekig egyes archaikusabb falvakban zárt utcasorban álltak ágasfás tetőszerkezetű lakóházak. Az Alföldön Pest, Bács m.-ékben a visszafogottabb fejlődésű körzetekben szintén gyakran előfordultak ilyen épületek. A Dunántúlon, ill. az Alföld egyéb vidékein szerényebb szociális-gazdasági viszonyok között élő rétegek tartották fenn az ágasfás tetőszékeket. A gazdasági melléképületek esetében is gyakran alkalmaztak ágasfás tetőszerkezetű építményeket, különösen a házilag készített konstrukciók, ill. idényhasznosítású vagy ideiglenes épületek esetében. A szilárdabb falszerkezetek elterjedésével viszonylag ritkán sor került ún. félágasok alkalmazására is. Ilyenkor az ágasfát nem a talajra, hanem a falkoronára állították. A datált ágasfás tetőszerkezettel épített házak tanúsága szerint, új épületeket ezzel a szerkezettel 1840 után aligha készítettek. Igénytelenebb gazdasági építmények esetében azonban még századunk első felében szívesen éltek vele. Az ágasfás tetőszerkezetű építmények az 1860-as évektől kezdve fokozatosan bontásra kerültek. A 20. sz. elejétől egyre szórványosabbá váltak. A felszabadulás után eltűnésük rendkívül felgyorsult. Műemléki védelem alatt, ill. szabadtéri múz.-okban is csak néhány példányuk fennmaradása remélhető. (→ még: tetőformák)

1–4. Ágasfás szelemenes tetőszékű lakóház (Dány, Pest m.)