bérlő halászat

Az 1888:19. tc. – az ún. halászati törvény – értelmében a halászati jog tulajdonosai árveréseken adták bérbe a halászatot a legtöbbet ígérőnek. Többfelé hatalmas vízterületek összpontosultak egy-egy bérlő kezében, aki nem volt halász, hanem vállalkozó, s részért, hetibérért vagy napszámért alkalmazott halászokkal dolgoztatott. Sok esetben csak a banda vezetője volt halász, a többi alkalmi munkás. A nagyfokú fluktuáció miatt kevesebb lehetőség nyílt arra, hogy az új generáció alaposan megtanulja a halászatot, átvegye és ápolja a a hagyományokat. A tanult halászok viszont bérletet keresve járták az országot, ami sok kölcsönhatást eredményezett. A nagyhálós bandák mellett a bérlő kishalászoknak is adott ki vizet, vagy bizonyos kisszerszámra területi engedélyt. A bérlő halászat idejére jellemző volt a szezonhalászok nagy száma, akik az év bizonyos szakaszában foglalkoztak csak halászattal. Bár a halászati jog bérbeadása már a feudalizmusban, a → céhes halászat kereteiben is szokás volt, akkor a bérlők maguk a halászok voltak. A bérlő halászatot a 6700/1945. ME. rendelet szüntette meg azzal, hogy az állami tulajdonba vett vizeket a szövetkezeteknek adta ki. (→ még: szövetkezeti halász) – Irod. Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).