bodnártánc, kádártánc

a múlt századi tokaj-hegyaljai szüreti mulatságok ún. bodnárbáljainak bemutató jellegű → mesterségtánca. Bodnárlegények adták elő, Erdőbényén 5 táncos és az ún. pohárforgató táncvezető. A bodnártáncot egyik kézben kerekre összefogott hordóabroncsokkal libasorban körbefutással kezdik, olykor összeütögetik, majd az abroncsok egyik végét egymásnak átadva láncba kapcsolódnak össze. Az állandó keringés közben az abroncsokat olykor magasra emelik vagy leeresztik s átugrálják, majd irányt változtatva kígyóznak, az abroncsból kialakított kapu alatt sorban átbújnak. Fontos mozzanat az abroncsok ünnepélyes keresztezése, felemelése, és leeresztése, majd földrehelyezése és körültáncolása. Az abroncstartás és a térfigurák változtatását, a tánc menetét a táncvezető dobbantásaival irányítja. A bodnártánc mutatványos, befejező jelenete, amikor a pohárforgató a kör közepén a kengyel alakúra összefogott díszes abroncsra helyezett teli borospoharat nyolcas alakban forgatja a feje felett. Eleinte állva, majd féltérdre ereszkedve, végül pedig félkézre támaszkodva, szinte fekvő helyzetben mutatja be ügyességét. A sikeres mutatvány után a poharat kiüríti vagy megkínál valakit. A bodnártánc három állandó kísérő dallama közül a visszatérő hangszeres fődallam kvintváltó, dúr hangnemű, taktusváltó (2/4–3/4) dallam. – Ez a középkorban divatos és főként a városi kisiparos céhek által fenntartott régi táncforma a 19. sz.-ig Ny- és Közép-Európában rendkívül elterjedt volt. Angliától és Spanyolo.-tól kezdve a nyugati szlávokig szinte minden európai népnél megtalálható, s az előfordulás gyakorisága alapján elsősorban a germán népekhez fűződik. A germán pogány szertartások avató rítusa (Tacitus) a középkorban céhtáncként élt tovább. A falusi legénytársaságok és városi kisiparos céhek ezt a táncot az új céhtagok felvételekor mintegy avató szertartásként alkalmazták. A szakirodalom lánckardtánc néven emlegeti, mivel a táncosok a kardot mindkét végénél fogva egymással láncszerűen kapcsolódnak össze. (→ fegyvertánc, → lánctánc) A fegyvert később más eszközök (bot, vessző, abroncs, kendő) helyettesíthetik a mesterség szimbólumának megfelelően. – A régi német szórványokkal megtűzdelt Szlovákiában a táncforma több helyütt előfordul. A bodnártánc a magyar népterületen egyedülálló és a Kárpát-medencei elterjedés tekintetében a legkeletibb adat. Hozzánk is német telepesek útján kerülhetett. A magyar és szlovák változatokba jellegzetes K-európai elemek is vegyülnek, pl. a táncvezető guggoló, fekvő tartásban végzett pohárforgatása, mely a nyugati párhuzamokból hiányzik. Az átszíneződések ellenére a K-európai lánckardtáncok szerkezete és zenéje is megőrizte nyugati jellegét. A kötött, pontosan begyakorolt egyöntetű előadást követelő abroncskezelés, a térformák bonyolultsága, a láncba összefonódott táncosok szövevénye alapvetően különbözik a K-európai népek elemibb, egyszerűbb fokon levő, kevésbé rafinált, mesterkéletlenebb táncformáitól. – Irod. Gönyey Sándor: Az erdőbényei bodnártánc (Ethn., 1934); Wolfram, R.: Schwerttanz und Männerbund (I–III., Kassel, 1936); Seemayer Vilmos: A bodnártánc eredetéhez (Ethn., 1937); Kovalčikova, J.–Poloczek, F.: Slovenské L’udové Tance (Bratislava, 1955); Alford, V.: Sword dance and drama (London, 1962).

Bodnártánc színpadi bemutatója