ágybeli portéka

ágynemű, az ágy felszereléséhez tartozó textilanyagból, főleg vászonból készült, ill. ezzel bevont holmi a test melegen tartására és a kényelmes fekvés biztosítására. Egyéb elnevezései: ágybeli holmi, ágybeli ruha, ágyféle. Eredetileg az „ágy” szó a fekvőhelyet, ill. az ágybeli portékát jelentette, és a honfoglalás korában állatbőrökből állt. Mindig az asszony vitte magával a házasságba, az ő kiházasítási tárgya volt, és az ő tulajdonában maradt. Gardézi elbeszélése is ezekről szól a magyar házasságkötési szokás leírásában. Úgy látszik, nem volt jelentékeny érték. A közzétett 16–17. sz.-i úriszéki perekben, melyek jobbágyok vagyoni vitáiról szólnak, nem említik, legfeljebb beleértik a „házbeli holmik” közé. Nem teszik vitássá, hogy az asszony tulajdona, ő rendelkezik vele. Az ismert 18. sz.-i paraszti végrendeletekben is az asszony rendelkezett az „ágyfélé”-ről. Ekkor azonban már beletartozott a derékalj, 1–3 párna, 1–3 lepedő, ágyra való ponyva, később 1–2 paplan, néha pokróc. Ez már komolyabb érték, a tehetősebbek is végrendelkeztek néha, ha leány leszármazó volt, rendszerint azok javára. Megbecsülték, több nemzedéken át örökölték „az ősi derékalj”-at stb. A szép ágybeli portékát a lakodalomkor is nagyra becsülték, ezért divatozott az I. világháborúig az ünnepélyes → hozományvitel az esküvőt megelőző napon. Ennek során a vőlegény és pajtásai több kocsiból álló ünnepélyes menetben hordták körül és mutogatták a faluban, végül elvitték a vőlegényes házhoz a menyasszony ágybeli portékáját, amelybe nem értették bele a faszerkezetet, az „ágyszék”-et vagy nyoszolyát. A jobbágyivadék parasztlányok kiházasítása általában vánkosból (azaz ágybeli portékából), ládából (benne ruhanemű és konyhafelszerelés) és egy „rúgott” borjúból állt. A szép ágybeli portékával való hivalkodás eredményezte a múlt században széltében elterjedt „tornyos nyoszolyát” vagy „nagyágyat”, melyet rendszerint nem használnak, csak a különösen nagyra becsült vendéget, a látogatókat váró szülő nőt, megbecsült öregasszonyt fektetik bele, és amely annál szebb, minél több derékaljat, dunyhát és 6–20 párnát is vetnek bele. Az ágybeli portékával való cifrálkodás az I. világháború után már nagyon megritkult, a II. világháború után szinte teljesen eltűnt. (→ még: hozomány, → kelengye) – Irod. Papp László: Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941); Viski Károly: Bútorzat (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961); Varga Endre: Úriszék (Bp., 1965); Fél Edit – Hofer Tamás: A kalotaszegi kelengye (Népr. Ért., 1969).