házasságtörés

erkölcsi megítélése a magyar paraszti társadalomban nem volt egységes, de mindenképpen elítélendő cselekedetnek tartották, olyan bűnnek tekintették, amely a házassággal vállalt magatartással ellenkezik, a házasság intézményét lazítja, veszélyezteti a család hírnevét, rangját sok tekintetben kisebbíti. A városokban, ahol az egyház mellett a közigazgatás is gondosan ügyelt az emberek erkölcsi magatartására, pl. a 17–18. sz.-ból igen sok, a városi tanács által hozott szigorú ítéletet ismerünk, amely a házasságtörőket, kiváltképpen az asszonyokat igen keményen bünteti, nyilvánosan megszégyeníti. Többszörösen vétkező parázna személyeket vesszővel fenyítettek, a városokból kiűztek. Rendeletekkel igyekeztek a házasságtörést elősegítő vagy azzal járó alkalmakat is tiltani, mint pl. a háznál való ok nélküli mulatozásokat, éjszakai járkálást stb. A városokban is, de a falvakban általában az egyházi hatóságok, vagyis a papság és az egyházi tisztségviselők vonták felelősségre a kitudódott házasságtörés bűnöseit. A megszégyenítés különböző formái (→ eklézsiakövetés, → pacalvetés, → szalmakoszorú) után általában lezáródott az eljárás, már csak azért is, mert a törvényesen megkötött házasságot állandónak, felbonthatatlannak tartották. Nem volt szükségszerű, hogy a házasságtörés közigazgatási vagy egyházi ítéletet vonjon maga után. A 19. sz. második felében már alig volt hivatalos felelősségre vonás. Az erkölcsi normák változása következtében pl. egyes vidékeken hallgatólagosan tudomásul vették az alkalomszerű, hosszabb-rövidebb ideig tartó, házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat. Közismertek a jómódú gazdák és a cselédek ilyen természetű viszonyai vagy egyes tájak, falvak, paraszti rétegek asszonyainak a társadalom által is elismert szabadabb nemi élete. Általános volt azonban, hogy a társadalmi normák sokkal szigorúbbak a nő házasságtörése esetében. A férfiak hűtlenségét a nőknek nem volt módjában semmiféle formában megtorolni, az asszony általában tűrt és hallgatott, legjobb esetben vetélytársnőjén bosszulta meg magát, azt nyilvánosan szóval vagy veréssel megszégyenítve. A férfi feleségét ha házasságtörésen kapta, szinte kötelező jelleggel megverte, ha engesztelhetetlen volt, hazaküldhette szüleihez, vagy – bár együtt maradt vele – élete végég mellőzte. A hagyományos paraszti életformában általában a férfiak kötetlenebb, mozgékonyabb helyzete több alkalmat adott a házasságtörésre. A házasságtörést elkövető személyek társadalomban elfoglalt helyzete is befolyásolta a közösség véleményét. Erkölcstelen személyekkel, özvegyasszonyokkal, kiszolgáltatott cselédasszonyokkal teremtett kapcsolat a férfi bűnét enyhítette, nem esett súlyosabb elbírálás alá. Az asszonyok cselekedetét csak akkor nem ítélték el nyilvánosan, ha hűtlenségét családon belüli vagy a társadalom szerkezetéből adódó kényszerítő körülmény tette elkerülhetetlenné. (→ még: házasság) – Irod. Illyés Gyula: Puszták népe (Bp., 1936); Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944).