hegedű

1. a vonós hangszercsalád legkisebb tagja. Nemcsak az európai műzenében van fontos szerepe, hanem (különböző változataiban) számos európai és Európán kívüli népnek kedvelt népi hangszere. A ma világszerte használt modern hegedű végleges formája a 16. sz. közepére É-Itáliában (főleg Cremonában és Bresciában) alakult ki. E hangszert a 17. sz.-ban még olasz, német, sőt lengyel hegedűnek nevezték nálunk. A „magyar” hegedű azok közé a fidula (német: Fiedel) vagy líra néven ismert vonós hangszerek közé tartozott, amelyeket a középkorban Európa-szerte ismertek, s utódaik a Balkánon (pl. bolgár gadulka) és Kréta szigetén (krétai líra) máig fennmaradtak. Az 1683-ban keltezett Ungarische Wahrheitsgeige... c. politikai röpirat szerint az egykorú magyar hegedű testének alakja hosszúkás négyszögű volt. Nyakát és testét egy darab fából faragták. Kulcsai szív alakú fejben hátulról előre álltak. Lába le volt ragasztva. Vonóval szólaltatták meg; de – ezt korábbi források alapján gyanítjuk – talán nemcsak vonóval, hanem pengetéssel is. – Magyarországi János Mester 1504-ben készült, Alamizsnás Szent Jánost ábrázoló képén (Krakkó, Szent Katalin-templom) a fenti leírással is azonosítható háromhúrú fidula szerepel. A kárpáti lengyel gęsle nevű vonós hangszeréhez hasonló külsejű – teknő- vagy csónakszerű – változatokat is ismertek Mo.-on, mint ezt egy 1750 körül készült rézmetszet tanúsítja (a hangszeren kuruc vitéz táncát kíséri egy zenész). A nép között még a múlt században sem lehetett ritka az egy darab fából vájt testű, primitív vonós hangszer. Koldushangszerként még néhány évtizeddel ezelőttről is őriz ilyenfélét a szegedi múzeum. A mai „népi” hegedűk viszont, szerkezetüket tekintve ugyanolyan gyári hangszerek, mint a szimfónikus zenekaré. Ezeken házilag legfeljebb kisebb javításokat, alakításokat végeznek. Pl. rezonáló húrt szerelnek rá, balkezesre alakítják (ez nem csupán a húrok sorrendjének megfordításából áll, hanem a lelket is át kell helyezni), megszőrözik a vonót, gyantát készítenek stb. – A hegedű alkatrészeinek neve némely helyen eltér a szaknyelvitől; pl. szék (láb), nyelv (fogólap), vánkos (nyereg), csavar, hegedűcsap, hegedűszeg (kulcs), sólyom (lélek), fogás (kápa), vizehúr (bélhúr). – Hegedűn játszó parasztok és cigányzenészek játéktechnikája, játékstílusa sok mindenben eltér a modern hegedűjátékétól, ennél régiesebb vagy csak egyszerűen elmaradottabb. A paraszti hegedűs játék közben állával nem szorítja a hangszert, bal keze is részt vesz a hegedű tartásában. A hegedű nyaka a játékos tenyerében fekszik úgy, hogy a tenyér hátsó része is a nyakhoz támaszkodik. Ily módon a hegedűt jobban el lehet fordítani befelé, a hosszanti tengely körül, s ez a vonótartás szempontjából kényelmesebb: a jobb felső karnak alig kell elmozdulnia a nyugalmi helyzetből, mégis kényelmesen eléri a vonó a hegedű húrjait – főleg, ha meggondoljuk, hogy dallamjátszáshoz leginkább csak az e és a húr terjedelmét veszik igénybe. Kontrásoknál, akik a kíséretet csaknem kizárólag a d és g húron játsszák, egészen szembetűnő a hegedű (vagy brácsa) elfordítása; többnyire nem is vállukhoz, hanem mellükhöz támasztják a hangszert. – A hangolás abszolút magassága nem szigorúan rögzített. Bandában a klarinéthoz vagy a cimbalomhoz hangolnak. Ha e két hangszer hiányzik, akkor érzés szerint állapítják meg a hangmagasságot. Az érzés szerinti hangolás azonban rendszerint nagyon közel áll a hangsíp vagy hangvilla szerintihez; ettől félhangnál nagyobb eltérés ritkán tapasztalható. Tánczenéhez, a hang élességének fokozása céljából, többnyire tudatosan is szeretik valamivel magasabbra hangolni hangszereiket. A régebbi hagyományt őrző csíki hegedűsöknél viszont Dincsér Oszkár azt állapítja meg, hogy a hangolás általában kissé mélyebb. – Paraszti hegedűs játék közben a bal kéz kisujját általában nem használja. Emellett némelyek a 2. fekvést tekintik a bal kéz alaphelyzetének; szükség esetén a játékos innen csúsztatja mutatóujját az alapfekvésbeli fogásra. A hegedű hangterjedelmét d’’’-n felül ritkán használja a hegedűs. 3 kereszten és 2 b-n túli hangnemeket nem használ; ezen belül és az előjegyzés nélkülin kívül, úgy létezik, a d-alapú hangnem (dúr és moll) a legkedveltebb. Általában egyenletes erős hangon játszik, nem él a dinamikai árnyalás lehetőségeivel. Kettős (hármas, négyes) fogást dallamjátszás közben nem használ. Ha hegedűjén néha két vagy több húr egyszerre szólal meg, akkor az egyik vagy a többi rendszerint üres húr. Ha dallamjátszás közben a szomszéd húrt szándékosan érinti, az nem annyira harmóniai céllal történik, mint inkább erősítés céljával. A csángó hegedűsök egynémelyike szándékosan is két húron húzza – kvintpárhuzamban – a táncdallamot, hogy erősebben szóljon. Kettős fogást hegedűn csak a kontrás játszik; neki és a brácsásnak viszont a kíséretben mindig kötelező a kettős fogás. (Sőt a széki típusú együttesben a brácsás hármas fogásokat játszik; → hangszeres együttes) – A hegedű, népi hangszerként is, elsősorban hivatásos vagy félhivatásos zenészek – mindenekelőtt cigányzenészek – hangszere. Egymagában ma már alig használják, de fél évszázaddal ezelőtt némely vidéken még lakodalomban is beérték egy hegedűvel. A régi vándorhegedűsök lezüllött, csárdáról csárdára kóborló kocsmahegedűs utódairól is akad egy-két szórványos híradás az I. világháború előtti időkből. Másfél, két évszázad óta azonban a nép között is fokozatosan elterjedt az a gyakorlat, hogy legalább egy kísérő hangszerrel (pl. duda vagy tekerő), de méginkább a szokásos cigányzenekari együttes keretében szerepel a hegedű. – Régebben a hegedűt → nótafa néven is ismerték. – Irod. Dincsér Oszkár: Két csíki hangszer (Bp., 1943); Bachmann, W.: Die Anfänge des Streichinstrumentenspiels (Leipzig, 1964). – 2. → kaloda