hangszeres együttes

két vagy több hangszerrel együtt zenélő két vagy több személy. Előfordul, hogy egy hangszeren (pl. zongorán) ketten játszanak, vagy egy személy egyidejűleg több hangszert is működtet (pl. citera és levélsíp, hegedű és szájharmonika). Megkülönböztetünk alkalmi és állandó hangszeres együtteseket. – A magyar nép körében előforduló alkalmi együttesek legtöbbje kéttagú, és a → citera az alapvető hangszere. A citerához ritmuserősítés vagy dallamerősítés csatlakozik. Maga a ritmushangszer is többnyire alkalmi; a dörzsöléssel, ütéssel vagy a kettő kombinációjával keltett meghatározatlan magasságú ritmushang forrása valamilyen használati tárgy: asztaltető, szék ülőkéje, szekrényoldal, láda, edény, kanál. Bizonyos területekről (pl. Fejér vm.) a citera – köcsögduda kettősre is vannak adataink, ami hangzás szempontjából alig különbözik a citera és a dörzsölt fafelület együttes hangjától. Dallamhangszerként az alkalmi hangszeres együttesben a citera mellett leginkább → levélsíp szólal meg. Ritkábban hegedű, klarinét, furulya, gombos harmonika, sőt szájharmonika is társulhat hozzá. – Az alkalmi hangszeres együttesek játékából kiderül: 1. mi az, ami az állandó együttesek – a félhivatásos vagy hivatásos zenészek – játékából a nép, a fogyasztók számára a legfontosabb (mert annak az alkalmi együttes játékában is meg kell lennie); 2. mennyi az, amit a közönség a specialisták játékából annyira elsajátított, hogy reprodukálni is tudja. Hangszeres együttes közreműködését általában tánchoz igénylik. A tánczenében pedig – a természeti népeknél ugyanúgy, mint a legújabb nemzetközi táncdivatokban – nem az „esztétikai” szépség az elsődleges követelmény, hanem a gerjesztő, táncba vivő erő. A gerjesztő hatásnak egyik fontos eszköze a több hangszer, a több hang együttes megszólalása. Az együtthangzásra – főleg annak zenei tisztaságára – vonatkozólag a nép között nincsenek szigorú törvények. A magyar parasztciterások többségét pl. nem zavarja a citera kísérő húrjainak hangolatlansága; ez esetben még a zeneileg tiszta bordunhangzás sem fontos. Félhivatásos parasztegyüttesek ugyancsak kevés gondot fordítanak a kíséret zenei tisztaságára. A kíséret azzal, hogy megfelel a ritmus-követelményeknek, s regiszter dolgában nagyjából a dallamhangszerekhez alkalmazkodik, lényegében már eleget is tesz hagyományos ízlés szerinti hivatásának. – Az állandó hangszeres együttesek közé azokat soroljuk, amelyeknek hosszabb hagyományban és nagyobb területen kialakult egységes karaktere van; nagyjából meghatározott létszám, meghatározott hangszerek, valamint sajátos együttes játékstílus jellemzik; tagjai félhivatásos vagy hivatásos zenészek. Ilyenek a → hegedű (vagy → klarinét) és → duda; hegedű (vagy klarinét) és tekerő; a csíki hegedű és → gardon együttese; a fúvós és vonós parasztbanda és a cigánybanda. A felsorolás nagyjából a fejlődési (tehát bizonyos mértékig történeti) rendnek is megfelel. A cigánybanda közöttük a legfejlettebb, az egyetlen harmonizáló együttes. A többit – amennyiben azok nem a cigánybandát utánozzák (a vonós parasztbandák egy része), és nem követnek néphagyományon kívüli mintát (a kottából játszó → rezesbandák) – → bordun-együttesként jelölhetjük meg. Ez utóbbiak egy része és az alkalmi együttesek között zenei teljesítőképességben nincs éles határ. – A 17. sz.-ban még a legmagasabb társadalmi körökben is oly jellemző hegedűduda kettős, századunk elején már a nép között is kipusztuló ritkaságként fordult elő a palócföldön és Szeged környékén. Az ezzel lényegében azonos értékű és funkciójú klarinét-tekerő kettősről Tiszaújfalun még magnetofonfelvételt is sikerült készítenünk. A játékosok – félhivatásos parasztzenészként – utoljára a II. világháború utáni években játszottak pénzért, ill. természetbeni javadalmakért. Ma már pénzzel fizetett rangosabb mulatási alkalmakra (lakodalom, bál) nem hívják őket. Korábban a hegedű-(vagy klarinét-) duda, ill. klarinét-hegedű kettősének ugyanolyan tekintélye volt a nép között, mint még ma is a cigánybandának. – Valószínűnek látszik, hogy a hegedű-gardon együttes gyökerei a 17. sz.-i magyar főurak között kedvelt, a Balkánon ma is használt töröksíp (→ tárogató) és dob kettőséig nyúlnak vissza. A töröksíp dallamjátszó szerepét a hegedű, a dobét a gardon vette át. Ez utóbbinak a meghatározatlan hangolású dobbal szemben javára írhatjuk, hogy nemcsak ritmus-, hanem egyben bordun hangszer is, amennyiben húrjait meghatározott magasságra hangolják. A hegedű-gardon együttest túlnyomó részben szintén cigányok alkotják, többnyire családon belül: a férj hegedül, az asszony gardonozik. A század első harmadában a csíki lakodalmak és falusi bálok többségén még ez az együttes szólt. – A parasztbanda szó vonatkozhat rezesbandára ugyanúgy, mint vonós-cimbalmos együttesre. Sőt a legjellegzetesebb parasztbandák „kétéltűek”: ugyanaz az öt-nyolctagú együttes felváltva játszik fúvós és vonós hangszereken. A résztvevők műkedvelő vagy legfeljebb félhivatásos parasztzenészek, akik emiatt kevésbé alkalmazkodnak múló divatokhoz, hagyományosabban játszanak, mint a cigányzenészek, ezért falusi lakodalmakban a cigánybandákkal szemben kitűnően állják a versenyt, noha a cigányzenekaroktól játéktechnikában elmaradnak, és harmonizálás helyett egyhangú bordunszerű, sokszor disszonáns kíséretet játszanak. – A rezesbanda fél-háromnegyedszázados magyar paraszti múltja és országos népszerűsége ellenére is múló divatnak, idegen képződménynek látszik népünk zenei életében (nincs jellegzetes magyar rezesbanda-stílus). A vonós hangszereken játszó parasztbandák pedig lehetőleg a cigányzenekarokhoz igazodnak. – A harmonizáló cigánybandák között különösen kétfélét kell világosan megkülönböztetnünk: egyik a mezőségi magyarok és románok között ismert háromtagú (Lajtha László „Széki gyűjtés”-e nyomán széki típusnak is nevezett) együttes, a másik a közönséges cigánybanda vagy cigányzenekar, amelynek legkisebb kötelező létszáma 4 tag. A mezőségi együttes hangszertagjai: hegedű, brácsa, cselló. A hegedű dallamot, a brácsa harmóniát, a cselló pedig basszust játszik. A mezőségi brácsán három húr egy síkban van (ezek alatt a láb teteje nem domború, hanem vízszintesre van lefaragva), ezáltal lehetővé válik, hogy a brácsás mindig hármasfogásokkal, egyenletesen hangzó hármashangzatokkal kísérje a dallamot. A csellónak kizárólag basszushangszerként, bőgőként való alkalmazása régebben máshol is gyakori volt a cigányzenészek között. Sőt, úgy látszik, a nagybőgő csak később, a múlt század második felétől kezdve lett általánossá a cigányzenekarokban. – A közönséges (4 tagú) cigánybandák (→ még cigányzene) játékstílusa, repertoárja is nagyban függ attól, hogy milyen vidéken, milyen közönségnek látszanak. Amit a hagyományos körülmények között élő nép számára, annak kívánsága szerint játszanak – ha nem mindet egyforma mértékkel mérve is –, népzenének kell tekintenünk. – Megemlítendő, hogy a múlt század végétől kezdve D-Mo. egyes helyein, különösen Baja és Szeged környékén nemcsak délszlávok, hanem magyarok között is alakultak – leginkább a vonós cigánybandák mintájára – ún. tamburabandák (→ még: tambura). – Irod. Hoerburger, F.: Musica vulgaris (Erlangen, 1966); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).