hitbér, jegybér, móring, móringbér

az a díj, amelyet a férj a házasság megkötése és teljesítése esetére ígér a feleség részére, ill. a leány a maga részére kikötött. A hitbér jogilag megfelel az írott hitbér fogalmának, de annak ellenére, hogy szinte az egész magyar nyelvterületen inkább a németes kifejezése ismert, nem azonos a fogalom a német eredetű Morgengabe-val, aminek a célja a házasság elhálásának a jutalmazása volt. Leggyakrabban a dunántúli területen, a Felvidéken fordult elő, ritkábban Erdélyben és az alföldi lakosság körében; a múlt század végével a szokásra vonatkozó adatok gyérülnek, de ma is előfordul. A hitbért a házasság megkötése előtt általában írásban, sokszor házassági szerződés formájában kötötték ki. A megállapodást a menyasszony és a vőlegény, valamint 2–4 tanú írta alá és azt a jegyzőnél, vagy ref. községekben az anyakönyvi iratokat kezelő lelkésznél helyezték letétbe. A megállapodás körülményei és feltételei a helyi szokás szerint változtak. Sok helyen (pl. az Alföld déli részén) csak második házasság esetén kötöttek ki hitbért, más helyen a kölcsönösség uralkodott, tehát a vőlegény javára is szólhatott (viszonthitbér). Esedékességének feltétele rendszerint az volt, hogy a házasság gyermektelen legyen és a férj vagy a feleség halálával érjen véget. Összege a szokástól és a vagyoni viszonyoktól függött; a férj javára szóló hitbér általában fele volt annak, amit ő ajánlott fel. Nem változtatott a szokás lényegén az sem, ha nem a vőlegény, hanem szülei, esetleg rokonai vállalták a kötelezettség teljesítését. Sok helyen nemcsak pénzben állapították meg, hanem ingóságban vagy esetleg ingatlanban is. Siklóson (Baranya m.) pl. a nő leginkább ágyneműjét kötötte le. A hitbért sokszor tévesen azonosítják a hozománnyal (→ hozomány) vagy a → nászajándék fogalmával. – Irod. Csányi József: Alsómuraközi családi jogi néphagyományok (Perlak, 1943); Domonkos Ottó: Móring levelek Sopron vidékéről (Népr. Közl., 1957); Mándoki László: A siklósi reformátusok házassági szerződései (Népr. Közl., 1961); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).