ickázás, sántika, ugróiskola

ügyességi → gyermekjáték. Főleg tavasszal játsszák; igen kedvelt és elterjedt falun és városban egyaránt. Rekeszes formákat karcolnak a földbe vagy rajzolnak krétával az aszfaltra. Ezeken a gyermekek sántikáló mozdulattal, féllábon keresztülugrálnak. A játéknak több változata van, a csiga alakú és körös formáktól, a templomalaprajzú forma változatáig. A játékot háromféleképpen játsszák. – 1. A földre rajzolt rekeszekbe sorba dobják a dobót, ickakövet, majd féllábon végigugrálnak, visszafordulnak, s útközben felveszik. Ha így „kijárták”, tenyerükre, fejükre, térdközibe, lábfejre stb. illesztik a dobót, s így sántikálnak oda-vissza, ügyelve, hogy el ne ejtsék. Ezután házalnak, házat vagy várat dobnak csukott szemmel vagy az ábrának háttal állva. A házba csak a tulajdonos léphet be, ill. pihenhet ott meg. – 2. Rugós változat: a dobót szintén sorra, kockáról kockára dobják, de úgy haladnak előre, hogy minden ugrással átpöckölik cipőjük orrával a követ. Játékszabályok: Sem vonalra lépni, sem vonalra dobni nem szabad, aki téveszt, az levan, iszik, megbukott stb. Ez azt jelenti, hogy megvárja, míg rákerül a sor, elölről kezdi, ill. folytatja onnan, ahol elvétette a játékot. Az nyer, akinek a legtöbb háza van. – 3. Játsszák dobókő nélkül is. – A játék egész Európában ismert. Legrégibb írásos feljegyzés Rabelais-tól maradt ránk az 1500-as évek közepétől, Pantagruel játékai között sorolja fel egyik változatát. Egyes kutatók a spirál-, labirint alakot tartják az eredetinek; véleményük szerint a spirális forma a halált és az újraéledést fejezte ki (ld. Theseus labirintus-tánca). Eszerint az elmélet szerint keresztény hatásra a gyermekek a labirintust helyettesítették a keresztény túlvilággal, játékukban kialakították a bazilikaformát, s az élet végső céljaként a mennyországot próbálták elérni. – Irod. Végh József: Táj- és népkutatás a középiskolában (Bp., 1942); Vries, Jan de: Unterauchung über das Hüpfspiel, Kinderspiel – Kulttanz (Helsinki, 1957).

Ickázás