jószág, vagyon (lat. bona)

jogi nyelvünkön a gazdasági javak összessége, melyek egy természetes személyt megilletnek. Ebben az értelemben beszélnek régi jogforrásaink fekvő jószágról (ingatlan), ősi jószágról, jószágos emberről (birtokos nemesről). Ebben az értelemben maradt a köznyelvben a polgári korban is a „jószágkormányzó” egy nagybirtok gazdasági vezetője jelentéssel. A jószág szó a „jóság”-gal azonos eredetű, éppúgy, mint a latin „bonum”. A népnyelv a Kisalföldön elsősorban a gabonatermést érti rajta, a Nagyalföldön és a Dunántúl túlnyomó részén azonban az egy gazdasághoz tartozó állatállományt, pontosabban a lábasjószágot. Elsősorban a lovat és szarvasmarhát, a 18. sz.-tól kezdve a sertést, még később a juhot is. Nemcsak az Árpád-korban, hanem a török háborúk alatt és a 18. sz.-ban is ez a jószág az alapja a gazdálkodásnak, mint igaerő, vonóerő, élelem, gyorsan értékesíthető árucikk, mely a maga lábán megy el a piacra. A török háború korában még a nagybirtokos vagyonának, a 19. sz. közepéig a jobbágyénak is elsősorban a jószág mennyisége a mértéke. Csak a gabonakereslet növekedésével és a piaci lehetőségek szélesedésével került uralkodó helyzetbe a jószággal szemben a földművelés. A jószág mennyiségének a jobbágyháztartásokban 1848-ig, tehát a feudális jogrend fennmaradásáig, azért is döntő jelentősége volt, mert a jószág felett vitathatatlan volt a jobbágy tulajdonjoga, szabad rendelkezése. A jószág mint jelentős érték piacra vihető, könnyen, messzibb vidéken is értékesíthető, és a jószágnak ridegen tartásával az erdőkbe, semlyékekbe való kiterelésével legkönnyebb volt az adózás alól való kivonása. Érthető, hogy még 1848-ban is jobbágyok és földesurak között a jószágtartás alapja körül voltak a legélesebb összeütközések. A jobbágy ingatlantulajdona ugyanis 1848-ig erősen korlátolt, arról való rendelkezési joga „telki földek” esetén minimális volt, házi portékája pedig aránylag csekély jelentőségű. A jószágról való rendelkezése tulajdonképpen csak a magszakadás (leszármazók hiánya) esetén szenvedett súlyos korlátozásokat. Ez utóbbi egyébként általános európai, feudális szabály volt. – Irod. Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961); Tárkány Szücs Ernő: A deficiens jobbágy végrendelete a XVIII–XIX. században (Agrártört. Szle, 1966).