jóslás

a jövőben bekövetkező események előrejelzése különféle jelek alapján. Az ókor minden népe hitt abban, hogy az istenek jelek útján az emberek tudomására hozzák, hogy bizonyos döntési helyzetekben mit tegyenek, vagy mit ne tegyenek. A legegyszerűbb jóslások az → előjelek. Ezekből hiányzik a tudatos emberi előkészítés, és csak a spontán megfigyelésre támaszkodtak. Valószínű, hogy a jóslások kialakulásakor először a szokatlan természeti jelenségeket kezdték előjelként magyarázni, értelmezni, s ezekből alakultak ki a jóslások különböző fajtái, amelyeknél már a jósló tevékenység pontos megszervezése a lényeges. – Leggyakrabban tárgyak segítségével jósoltak (pl. Rómában a sortes vagyis sorsvetés, sorshúzás). Jó példa erre az a karácsonyesti szokás, hogy az eladó lányok kimentek a sötétbe s annyi vágott fát öleltek fel egyszerre, amennyit csak bírtak; ha páros volt a fadarab, akkor az új évben férjhez mentek (→ szerelmi jóslás). Minden fadarab a család valamelyik tagját jelképezte. A fadarabokat felállították, az éjféli mise után hazatérve betekintettek a ház ablakán, s amelyiké eldőlt, az nem érte meg a következő karácsonyt – jósolták (→ haláljóslás). Amikor a kisgyermek egyéves volt, a születése napján pénzt, bort és könyvet tettek eléje, amelyik után nyúl, azt fogja életében kedvelni. Jellegzetes jósló szokás volt a → rostaforgatás, amelynek során egy nagyobb rosta elmozdulásából igyekeztek jósolni. Ide tartozik az újabb keletű, főként cigányasszonyok által űzött → kártyavetés jósló kártyák segítségével. Míg az előbbi jósló eljárást kisebb természetű anyagi károk, pl. tyúklopás esetén a kárt okozó gyanúsított személye kilétének felderítésére használták, addig a kártyajóslással inkább a szóban forgó személy egyéni életsorsának alakulását, várható eseményeit jövendölték. – Az antik mitológiákban fennmaradt a jóslás fontosságának emléke (a dodonai és a delphi jóshelyek történeti nevezetességre tettek szert), és igen korán le is írták a jóslatokat, s ezek a könyvek a középkoron át igen népszerűek voltak. Így pl. az ún. Sibylla-jóslatok, amelyeknek ponyvakiadványait magyar nyelven is árulták a vásárokon. A régi Rómában az augurok (madárjós) mellett híresek voltak a haruspexek is, akik az áldozati állatok beleiből vagy belső szerveiből jósoltak. A madárjóslással foglalkozó római papok a madarak röpülésének irányából jósoltak. A jóslás tehát átszőtte a mindennapi élet apró eseményeit éppen úgy, mint az állami élet fontos döntéseit. (Feljegyezték, hogy keleten a mongol vezérek semmihez se fogtak anélkül, hogy előbb jósaikat meg ne hallgatták volna – a 17. sz.-tól írásos jósló könyveket ismerünk Mongóliából.) Talán éppen ez az állandó szabályozó feladatkör, amelyet elláttak, és az, hogy a követendő cselekvés modelljét, a feladat szemléletes megoldását nyújtották, vagyis könnyen érthetővé tették a választ, ezen tulajdonságok miatt lettek időállók a jóslások különböző fajtái. (→ még: babvetés) – Irod. Kemp József: Jóslás a régi görögöknél (László-féle főgimn. Ért.-je, Bp., 1886); Kemp József: Jóslás a régi rómaiaknál (Bp., 1988); Lukinich Imre: Madárjóslás a XVI. sz.-ból (Ethn., 1905); Róheim Géza: A halálmadár (Ethn., 1913); Sárközi Alice: A Mongolian hunting ritual (Acta Orientalia, 1972).