feleség

a házasságban élő emberpár nő tagja, egyik fele. Magának a főnévnek a 15. sz.-ból van első írásos nyoma. A fél állapotjelző származéka. A férfi házastársát feleségének, asszonyának, páromnak, ünnepélyesebb szóhasználatban hites feleségemnek emlegeti, de általában ezekkel a szavakkal is szólítja: „hallod feleség” ... „hallod asszony”, ha már több gyerek volt, azt mondta: „anyja”, „anyjuk” (mármint a gyermekeknek), „anyjukom”. Hagyománytartó vidékeken még nemrég is elvétve hallható volt az „asszonyfeleségem” kifejezés, amely a Barcsay c. balladánkban is megőrződött: „nyiss ajtót, nyiss ajtót asszonyfeleségem...” Szeged környékén „kontyos”-nak, míg a Tiszántúlon „fehércseléd”-nek titulálják tréfásan a férfiak feleségüket. A hagyományőrző patriarchális paraszti társadalomban a feleség a házasságban férjével, „urával” nem egyenrangú. Ezt már a kölcsönös szólításmódban is tükröződött: míg a feleség magázta, kendezte, hallja-e kend ember vagy édesuram formulával kezdte szavait, az ember tegezte, „te asszony”, „te anyja” vagy csak keresztnevén szólította. A férj feleségét a család gazdasági irányításából kizárhatta, parancsolt neki, magatartását szabályozhatta, engedélye nélkül az asszony sehová nem mehetett. A házastársi hűséget megkövetelte, büntethette, nagyobb ok nélkül is megverhette. A testi fenyítést a társadalom csak abban az esetben ítélte el, ha gyakori, mértéken felüli volt, s súlyos következményei lettek. A feleség férjének vissza nem szólhatott, tűrnie és hallgatnia kellett: „az asszony neve hallgass”. – Még a századforduló táján is a házaspárok az utcán nem mentek egymás mellett, az asszony ura mögött három lépéssel lemaradva követte azt. Házba is a férj ment be elsőnek. A gazdagabb, polgárosult vagy egykés vidékeken, ahol az asszony jobban örökölt vagy gyakori volt a vőnek ment férfi (→ egyke, → vőség), már a múlt század végén is az asszony egyenrangú társa lett férjének, a gazdaság ügyeibe beleszólt, saját magára néha mértéken felül is költhetett, sőt ha erős, határozott egyéniség volt, a család vezetését is magához ragadhatta. A feleség helyzetének változásával a közvélemény megítélése is átalakult a férj-feleség viszonyáról. – Igen megbecsült élettárs a szegényparaszt kiscsaládok asszonya, ahol a munkába járó, otthon alig tartózkodó férj helyett a család, a háztartás minden gondja, munkája az asszonyra hárult. De ezekben a családokban is a végső szót mégis csak a férfi mondta ki, az ő véleménye, határozata volt a döntő. A paraszti életből fakadó gyakorlat és ezzel járó szemléletmód kialakította a jó és rossz asszony ideálját. A jó feleség egészséges, munkabíró, termékeny, engedelmes, béketűrő, önállósága csak a férj akaratán belül jelentkezhet, de ezen a kötöttségen belül ügyesnek, szorgalmasnak, élelmesnek kell lennie. Értsen az asszonyi munkákhoz, legyen takarékos, aki nemcsak megtartja, hanem ha lehetséges, gyarapítja is a család vagyonát. Hűséges, megfelel a társadalom erkölcsi normáinak. A rossz feleség mindennek az ellenkezője, s hogy a legfontosabb tulajdonsága a jó, a takarékosság, szorgalom és alkalmazkodóképesség, megmutatkozik abban is, hogy legyen bár egészséges, szép, ha préda, iszákos vagy lusta, rossz feleségként emlegetik. (→ még: férj) – Irod. Bálint Sándor: A vérszerinti, lelki és jelképes rokonság szegedi formái, megnevezései (kézirat); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).