Gömör, Gömörország

a Bükk hegység és a Gömör-Szepesi-Érchegység között elterülő hatalmas hegyi medence. Északi részét magas erdős hegyek, középső és déli részét dombvidékek alkotják, amelyeket a Sajó és a Rima, ill. mellékvizeik (Balog-, Murány-, Csetneki-patak, Túróc, Gortva stb.) tagolnak, tesznek változatos domborzatúvá. A magyarok a kora Árpád-korban a medence déli lankásabb területét, a folyók és patakok lapályát szállták meg, és a 13. sz. végére viszonylag sűrűn betelepült aprófalvas tájjá alakították. Az északi és középső részek még a középkor vége felé is gyéren lakott, nagy erdőségekkel borított vidékek voltak. A 14–15. sz.-ban az É-i és Ny-i részeken megnőtt a szlovák lakosság aránya. A vasércben és más nemes ásványokban gazdag lelőhelyek mellett kialakult bányavárosokba jelentékeny német alapréteg települt (Rozsnyó, Dobsina, Nagyrőce, Csetnek, Jolsva). A 16. sz. folyamán telepítették be ruszin (ukrán) telepesekkel Gömör legészakibb részét, a természetföldrajzilag és néprajzilag különálló Garam-forrásvidéket. A települések és a népesség szerves fejlődését először a 15. sz. második felének huszita háborúi zavarták meg nagyobb mértékben. A 16. sz. második felében Gömör D-i és Ny-i vidékei fokozatosan török hódoltság alá kerültek, ami a lakosság megritkulását és számos falu eltűnését vonta maga után. Sokat szenvedett népe a Thököly- és Rákóczi-szabadságharc háborúitól is, de aprófalvas településszerkezete lényegében nem változott, lakosságának folytonossága nem tört meg. A 18. sz. derekától állandósult magyar–szlovák nyelvhatár Gömört két, majdnem teljesen homogén nemzetiségű népterületre osztotta. K-en és D-en magyarok, É-on és Ny-on szlovákok laktak. A ruszinok elszlovákosodtak, a németek egy része szlovákká, más része magyarrá lett. A 20. sz. elején Gömörben mindössze egy helységben, Dobsinán éltek németek (az ún. bulénerek). – A ma Gömörnek nevezett nagytájba beleértik nemcsak a történeti Gömör vármegyét, hanem az egykori Kishont vármegyét, a terület Ny-i, ÉNy-i részét is, amely 1802-ig önálló közigazgatási egység volt. Gömör nevezetes kisebb tája a DNy-on fekvő → Medvesalja. Az egyes folyók és patakok völgyeit is általában néprajzi egységként említi a kutatás: pl. Rozsnyótól K-re a Csermosnya völgye, a Sajó völgye, a Túróc völgye (Tornaljától É-ra), a Balog völgye, a Száraz völgy (Keleméri és Szuha patakok mente) stb. Gömör magyar lakosságát a néprajzi szakirodalom általában → palócoknak nevezi. A Heves, Nógrád, Borsod felé eső vidéken élőket → barkóknak hívják. A barkó elnevezés egyben r. k. vallási megkülönböztetést is jelent az innen K-re és É-ra élő ref. magyarokkal szemben. A szlovákság jelentős része ev. vallású. A magyar települések sorában csupán néhány ev. akad (pl. Sajógömör, Gömörpanyit, Lőkösháza). A ref. magyarok között külön színt képvisel az egykori kisnemesi falvak népe (pl. Felsővály, Bikkszeg, Gömörmihályfalva, Nemesradnót, Hubó, Hét stb.). – Gömör magyar lakossága évszázadok óta hagyományosan földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozik. Az állattartásban a közelmúltig nagyobb jelentősége volt a juhászatnak. Nevezetes iparágként virágzott a kiváló minőségű vasasagyagra épülő fazekasság (→ gömöri kerámia). A bányavárosokban virágzó kisvasipar (→ hámor) a 19. sz.-ban erőteljesen visszafejlődött. A bányász- és iparoshelységek többsége elvesztette jelentőségét. Ma Gömör Szlovákia kevéssé iparosított tájai közé tartozik. A Mo.-hoz eső DK-i sáv lakossága az ózdi iparvidéken talált munkát. A vasúthálózat kiépülésével visszafejlődött Gömör és a korábbi századokra jellemző távolsági fuvarozás is, amely elsősorban a vasáruk kereskedelmi forgalmát biztosította. Gömör hagyományos közigazgatási, kulturális és vásáros központjai Rozsnyó, a legnagyobb múltú bányaváros és Rimaszombat, amelynek jelentős szabadalmas és mezővárosi hagyományai vannak. Mérsékeltebb vonzókörű központok voltak a mezővárosi jellegű Tornaalja, Rimaszécs, és Pelsőc. Gömör néprajzilag viszonylag kevésbé föltárt vidék. – Irod. Hunfalvy János: Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyék leírása (Pest, 1867); Komoróczy Miklós: Gömör és Kishont vármegye népe Gömör és Kishont vármegyék monográfiája, Bp., é. n.); Ila Bálint: Gömör megye. A települések története 1773-ig (I–IV., Bp., 1944–1976); Ág Tibor: Édesanyám rózsafája (Pozsony, 1974).