hajdina (lat. Fagopyrum vulgare)

kásanövény. Hagyományos módon kézzel vetik. Egyenetlenül érő kalászait könnyen pergő magja miatt szakaszosan aratják. Korábban sarlóval takarították be, a század végétől takaróval ellátott kaszával vágják le, de nem kötik azonnal kévébe, hanem felállítgatott, egymásnak döntött markokban szárítják. Általában kézi cséppel csépelik. Takarmányozásra nyersen használják (baromfi, ló). Emberi táplálkozásra csak hántolás-koptatás után megfőzve (a Dunántúlon kövesztve) alkalmas. Kultúrába vétele valószínűleg Közép-Ázsiában (Nepál és Kína határvidéke) történt. Előbb K-Ázsiában terjedt, csak a középkor végén ismerték meg Európában (15. sz.), ahol a mérsékelt égövben (Oroszo., Lengyelo., Németo., Németalföld, É-Franciao.) kezdték termeszteni. Közvetlen átadói DK-európai török-tatár népek lehettek. Erre utalnak magyar nevei: a hajdina (ném. Heidekorn = pogány gabona), pohánka (pogány gabona), haricska (görög gabona), tatárka, tönkő, kruppa. Az elnevezések megvető-lenéző értelműek is (pogánynak vagy tatárnak való gabona). Hazánkban a szomszédos német, lengyel, ukrán területekről a csapadékos, enyhébb éghajlatú dombvidékeken terjedt el termesztése. Legnagyobb területen Ny-Mo.-on (Sopron, Vas, Zala, Somogy, Baranya megyék), kisebb mértékben az északi és ÉK-i vidékeken és Erdély némely pontjain vetették. Leginkább kásaként, ritkábban tésztaételek formájában fogyasztották. A múlt század második felétől rohamosan visszaszorult ez a gabonafajta, elsősorban a burgonya, ill. a rizs foglalta el helyét a táplálkozásban. Ma Ny-Mo.-on kis területen, leginkább másodveteményként takarmánynak termesztik. – Irod. Bátky Zsigmond: Kivesző gabonaféléink (Földr. Közl., 1918); Rapaics Raymund: A kenyér és táplálkozást szolgáltató növényeink története (Bp., 1934); Bödei János: A hajdina termelése és feldolgozása (Ethn., 1937).