hajcsár

1. a felvásárlás színhelyéről az átvételi helyre lábon hajtott jószágok alkalmi kísérője, akit a vevő fogad fel. Korábbi századok hajtóinak vagy hajdúinak újkori megfelelője, akinek mozgáskörzete azonban jóval kisebb és a kísért jószágok, az együttműködő személyek száma is kevesebb. A hajcsárokról keveset tudunk, a Viharsarokban élők valamelyest ismertebbek. Általában jószággal bánni tudó nincstelenek közül kerültek ki, némelyik pásztorként kezdte. A népes mezővárosok melletti kisebb városokban éltek nagyobb számban. A több megbízónak is dolgozó állandó hajcsár mellett sok volt az ún. szaladó (alkalmi) hajcsár is, akit a hivatásosak esetleg napszámban fogadtak maguk mellé kísérőknek. A hajcsárok összetartottak ugyan, de igyekeztek önállóan dolgozni. Nagyobb gazdák, mészárosok és állatkereskedők fogadták fel őket; a hajcsár- vagy hajtópénzt csak a vállalás teljesítése után kapták meg, előleget, borravalót, áldomást azonban rendszerint előre kaptak. A hajcsárok saját zsebükre fogadták a kísérőket, sokan csak addig tartottak igényt rájuk, míg a jószágok menet közben össze nem szoktak. Bizonyos mértékig állatfajták szerint szakosodtak: legelőkelőbb volt a lóvezető (lóhajcsár), aki alkalmanként marhákat is hajtott; külön volt birka- és disznóhajcsár. A lovakat négyesével, a marhákat kettesével összekötve hajtották oszlopban, létszámuktól függően haladtak hátul és kétoldalt középütt, esetleg elöl is; a lóvezető úgy ült fel egy szélső, elöl haladó hátasra, hogy ostorával az egész oszlopot elérje. Még arra is volt gondjuk, hogy a jószágokat megismert természetük szerint osszák el. A hajcsárszervezettől függött, hány jószágot vállaltak; ezek száma elég szélsőséges határok között ingadozott: 5–12, kivételesen 32 lovat; 4–6, nagy csoportban 10–12 marhát, továbbá 100–200 juhot is elhajtottak fejenként, az utóbbi esetben már ott volt a puli is segítségükre. Néhány napi járóföldre hajtottak, lóval 50–80, marhával 25–40, birkával 25–30 km-t tettek meg naponta. Útközben kosztról, szállásról maguk gondoskodtak; legeltették, etették és itatták, szükség esetén gyógyították is a gondjaikra bízott állatokat. A hajtópénzt a jószágok száma és a megtett úthossz szerint kapták, esetleg napszámban, de akkor szépen és kényelmesen haladtak. Az utóbbi időkben már nem gyalogosan hajtottak, hanem csak vonaton kísérték a szállított jószágokat, de a tehergépkocsis fuvarozás ezt a foglalkozást is megszüntette. A hajcsárok általában mulatós emberek hírében állottak; közülük kevesen szereztek házat és földet. A hajcsárfoglalkozást meg kell különböztetnünk a → kupecétől, aki maga vette és adta el haszonnal a lovat vagy a marhát, továbbá az alkuszétól (cenzár, szenzál) is, aki csak közvetített az eladó és a vevő között (→ alku); ez utóbbinak semmiféle kockázata, nem volt. – Irod. Erdős Kamill: Lóvezetők, marhahajcsárok... (Kézirat az ELTE Bölcsészkara Tárgyi Néprajzi Tanszékén, Bp., 1960). – 2. → munkavezető.