hajápolás

– legáltalánosabb módja a zsírozás volt. A sertés-, kacsa-, libazsír, szalonna, háj, a tehénvaj (Erdély), a táblaolaj a férgek ellen védte a férfiak és a nők haját, de megakadályozta a kócosodást is. Zsírozással, később dióolajjal elérték az eszményinek tartott barna hajszínt is. Szokása a férfifejfedők tartósságát, vízhatlanságát szintén biztosította. A női ruha védelmére vállra terített ruhát, hátast (Ormánság), ill. hajra tekert pántlikát, → kontyruhát használtak. A zsírozás kb. a századforduló óta szűnt meg, azóta az asszonyok lúgkészítéskor azzal, néhol kukoricatorzsa főzetével (Boldog) mossák hajukat. – A hajat zilálódás, kócosodás megakadályozására a férfiak gombra kötötték, → fésűvel lefogták. A leányt anyja, az asszonyokat anyósa fésülte meg, később saját maguk készítették fel magukat. A sokszor bonyolult, hosszadalmas fésülködés miatt csak vasárnapra bontották ki hajukat, egyébként csak az előhajat igazították meg. Újabban a vasárnapi felkészítés a szombati mosással kezdődött. Az előhajat vékony fonatokban szárítva, újabban vassal hullámosítottak. Ahol a lesimított előhaj divatozott, lúgos, szappanos vízzel vagy a szájból fésűre köpködött vízzel tapasztották össze a hajat, Kalocsa vidékén pedig cukros vízzel formálták meg a fürtöket. A női hajat csak büntetésként, főleg erkölcsi vétségért vagy a néphitben gyökerező szokásból vágták le. A D-Dunántúlon az előhajat, a Felföldön menyasszonykontyoláskor a hátihajat csonkították meg, a → főkötő felerősítésének nehézségeivel – praktikus okokkal – magyarázva utólag a szokást. – A hajápolással kapcsolatos előírások részint illemszabály-jellegűek, részint a hosszú hajat kívánták biztosítani analógiás úton. Általánosan elterjedt volt a fésű asztalra helyezésének tilalma, továbbá az az előírás, hogy fésülködni az ajtó mögött kell. A → nagypénteki fésülködés (szomorúfűz alatt vagy folyó menti réten) a haj dús növését célozta; hasonló okból mosták a hajat szomorúfűzág főzetében. Hajat vágni növő hold idején vagy újhold péntekjen kellett, tilos volt viszont teliholdkor. A kislány első levágott haját szekérnyomba vagy ereszcsurgásba dobták, szintén hajnövesztő céllal. A harmatnak és a víznek is hajnövelő szerepet tulajdonítottak. A szentandrásiak a harmatot a fejükre rázták, a jászberényiek harmatban mosakodtak, hogy hosszú hajuk legyen. Országosan elterjedtek voltak a hajnövesztő gyermekmondókák, amelyeket a lányok az esőre kiállva mondtak. Racionális hajnövesztő szerek is ismeretesek voltak, így pl. gyermek haját tavasszal megvágott diófa levével kenték, a Somló-vidéken Mária-len teájával mosták. 17. sz.-i kézirat szerint vakond vérével és béka epéjével háromszor-hatszor be kellett a kopaszodó fejét kenni, hogy a haj megsűrűsödjék. A hajhullás megelőzésének céljából nem volt szabad talált hajtűt használni, holdfogytán fésülködni; aki dögöt látott, annak meg kellett húznia háromszor saját haját stb. A haj mint → gyógyító és → mágikus eljárások eszköze országszerte általános volt. Használata azon a régi gyökerű elképzelésen alapszik, hogy a kihullott vagy levágott haj tulajdonosát jelképezi, általa tulajdonosa is befolyásolható. Ennek megfelelően a beteget lehetett saját hajával vagy a rontó hajával füstölni (→ szemverés). Göcsejben az először nyírt gyermeket a maga hajával fejfájás ellen, Kisküküllő megyében a halottól félőt a halott hajával füstölték. A szerelemkeltő eljárásokban kapott nagy szerepe is ezen a nézeten alapszik (→ megétetés); ismert a bajai eljárás, amely szerint a halálát okozhatták valakinek azzal, hogy hajfürtjét kitűzték a kerítésre, hogy a szél elvigye. Országszerte általános hit volt, hogy a kihullott, kifésült hajat nem szabad elszórni, mert a → túlvilágon számot kell adni róla. Ezért vagy → tűzbe dobták vagy az egész életen át gyűjtött hajat a halott mellé tették a koporsóba. (→ még: hajviselet) – Irod. Fél Edit: A női ruházkodás Martoson (Népr. Ért., 1942).