hajtű, kontytű

TARTALOM

halacskázás

hajviselet

a haj fésülési módja. Leírásánál előhaj és hátihaj szakkifejezések segítségével külön beszélünk a fejtető és a fejhát fésülési módjáról, amelynek különösen a leány- és asszony elkülönítésében van nagy szerepe. A → hajápolás a férfi- és női hajviseletben hasonló volt, sőt fésülési módjuk és egyes hajrögzítő eszközök, a madzag (→ fűző), → fésű használata is hasonló lehetett. – Míg a női hajviseletet kb. két évszázad távlatából, főleg állapotjelző szerepében ismerjük, a férfihajviseletben a honfoglalástól napjainkig nyomon követhetjük a történeti korok, események divathatását. – 1. Férfihajviselet: a honfoglalás korától nyomon követhető a pogány módra borotvált → tarfej és a kereszténység felvételével szokásossá vált → hosszú haj divatja. A 16. sz.-ban átmenetileg a tarkón borotvált lengyeles hajviselet is hódított, a franciás vállig érő fürtös haj és a törökös, lógó üstökű borotvált fej divatja azonban csak a 18. sz. végén, ill. a 19. sz. derekán adta át helyét egy újabb, de rövid életű hajviseletnek, a → körhajnak. Az asszonyok hajához hasonlóan kezelt hosszú hajat jórészt az 1848-as szabadságharcban katonáskodók hagyták el. A múlt század közepétől a köteles katonai szolgálat hatására már a → nyírott haj is terjedt. A női hajviselet kor- és állapotjelző lehetőségeivel szemben a férfi változásában a történeti korok és események hatása mérhető, és csupán annyiban korjelző, hogy a korábbi hajviseleteket mindig az idősebb nemzedék viselte tovább. – 2. Női hajviselet: a lányok és asszonyok kb. a századfordulóig országosan elterjedtnek mondható hajviseletét – a középen elválasztott előhaj és a hátul csüngő fonatban, ill. → kontyba igazított hátihaj divatját – biedermeier hajviseletből származtatják. Ez az alapformának vélhető hajviselet mégsem volt országosan egységes. Nem beszélve a helyi kezdeményezések szerepéről, amelyek kisebb falucsoportokban is hatottak, a nemesi és polgári divathullámok eredményezte változásokkal is számolnunk kell. Míg egyes hatások az alapforma megváltoztatása nélkül csak módosították a hajviseletet, mások elszigetelt jelenségként alapos formaváltozást eredményeztek. Így az előhajat a konty rovására hangsúlyozó sárközi hajviselet mind külső formájában, mind a hozzá fűződő szokásokkal idegenül hat az egységesnek tartott magyar hajviseletben. A polgárosodás hatása először a leányhajviseletben jelentkezett, az előhaj választék nélküli hátrafésülésével. Ugyancsak polgári hatásra terjedt az előhajat, majd a kontyot rögzítő fésű és a → hajtű, amelyek alkalmazása a hajviselet módosulásához is vezethetett. Mindemellett a → főkötővel, a → fejkendővel takart asszony-hajviselet, amely viselője számára állapotából eredően rangjelző is volt, szinte legtovább tartotta magát a polgári, városi divat → kivetkőzést parancsoló erejével szemben. – 3. Leány-hajviselet: a kisleányoknál legfontosabb szempont a növőfélben lévő haj összefogása volt, ezért Somogyban pl. választék nélkül körbe pödörték, általában a fülek mellett összefonták. Az eladósorba került leányok legfőbb ékességét, mindig fedetlen haját, egy hátul csüngő fonatba fogták. Ezt az országszerte egységes hajviseletet csak kismértékben módosították a helyi szokások. – Néhol a fültől fülig választott két hajmezőből az előhajat madzagon vagy egy homlok feletti fonatban hátrahajtották. Rendszerint azonban ezt is két részre osztották lesimítva, hullámosítva, fülig, fül alá vagy fül fölé sodorták, néha oly erősen, hogy karikát vetett, ill. fonva vezették hátra az előhajat. Ez a fonat leggyakrabban 3-ágú rozmaringos, tyúkos, csipkés foncsík volt, ritkábban 5–9, sőt Somogyban 20–25 ágú is lehetett. A választék nélkül hátrafésült előhajat korábban a moldvai csángók viselték, a múlt század derekától azonban, néhol körfésűvel leszorítva egyre terjedt. A hátihajat, a belevezetett előhajjal egy 3-ágú fonatba fogták össze. Az így készült hajcsapnak, krákónak, brekocsnak nevezett fonat leginkább a Mezőségen, É-Mo.-on és Bp. környékén szintén lehetett 4–5 vagy 10–12 ágú is. A fonatlanul leeresztett haj ritka, ünnephez, pl. első áldozáshoz kötődő divat volt, a fejtetőn vagy tarkón megkötve is csak elvétve viselték. Kis darabon fonatlan, kb. válltól fonott pl. a martosi, mezőségi, Pest környéki leányok haja volt. Az asszonyok feltűzött hajához hasonlított a Ny-dunántúli és a Kalocsa környéki szállásokon a leányok koszorúja, míg néhol az asszonyok hajviselete szerint kontyot (Hétfalu, újabban Kalocsán) vagy → kontykarikára tekert geccát (moldvai csángó) viseltek a leányok is. – A hajviselet munka- és ünnepnapok szerint csak néhol változott, különbséget a belefogott hajtekerő pántlikák minősége és száma mutatott. A korábban erősen zsírozott hajat szükségből, újabban csupán díszítésre széles pántlikákkal együtt fonták be, vagy utólag tekerték körül. A fonatot a tövére és a végére kötött egy-egy szalagcsokorral is díszítették. Pest környékén az egész fonatot szalagba tekerték. – 4. Asszonyhajviselet: az utoljára felékesített leányhajviseletet az asszony a lakodalom éjszakáján, kontyoláskor váltotta fel. Míg az előhaj formáját csak ritkán változtatták meg, a hátihajat kontyba tekerték. A felerősítés módjából adódóan különböző kontyformák alakultak ki. A hátihajat fonatlanul kontykarikába tűzték Erdélyben, → kontyruhába tekerve → kontyfára vagy → kontyvasra csavarták a Felvidéken. Általában azonban egy vagy két 3-ágú fonatba fogva egyszerűen kéregfőkötő alá gyűrték (Boldog, Dunántúl), fűzővel tarkóra „varrták” (Ormánság, Kiskomárom), kontyfa, kontyvas köré tekerték, fésűvel vagy hajtűvel felszúrták a hátihajat. Míg a moldvai csángóknál pl. a leány- és asszonyhajviselet teljesen megegyező volt, a Sárközben a menyecskék még az előhaj formáját sem tartották meg korábbi hajviseletükből. A homloktól nyakszirtig két részre osztott hajmezőből a két fül mellett tekertek kis kontyot. A hajviseletnek mindig nagy jelentőséget tulajdonítottak, és ezért a rászorulók póthaj segítségével is hangsúlyozták. A kontyot a visszahajtott előhajjal (→ dupét, Felföld) vagy saját kihullott, összegyűjtött hajukkal (Dunántúl), → kontyvánkos és kontyruhák segítségével növelték meg. Másutt a nagy hajat nem tartották illendőnek, a sárköziek előhajukat, másutt (Felföld) kontyukat ritkították meg. – Az azonos hajviseletű női csoportoknál a kontyolódás helye (tarkó, fejtető) a falubeli hovatartozást (Kalotaszeg), de az asszony korát is jelezhette. Ahogy öregedtek, a konty mindig hátrább került (Mezőség). A századfordulóig az asszonyhajviselet, amelyet mindig főkötő vagy fejkendő takart, csak kisebb módosulásokat szenvedett. A polgári, városi hajviselet a falusi mesterek asszonyainak hajviseletén keresztül terjedt el. Mint a paraszti viselet más rejtett elemeinek, az asszonyhajviselet elhagyását is a kivetkőzés fokmérőjének tekinthetjük. – Irod. Szendrei János: A magyar viselet történeti fejlődése (Bp., 1905); K. Kerékgyártó Adrienne: A magyar női haj és fejviselet (Bp., 1937); Fél Edit: A turai viselet (Népr. Ért., 1937); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956).