hal nyilazása

az íjat és nyilat ismerő természeti népek körében általánosan elterjedt halászati mód. A víz fénytörésének figyelembevételével a lesben álló halász a víz színéhez közelúszó halat (hasonlóan a → szigonnyal való szúráshoz) íjából kilőtt nyíllal felnyársalja. Recens magyar adatunk nincs a hal nyilazására. Herman Ottó idézett egy 1254-es okleveles adatot, s eszerint a halastó kis szigetéről nyíllal lőtték a halat; következtetése szerint nem lehet népi halfogási mód. Jankó János – erre az adatra s altáji török párhuzamokra hivatkozva – a magyar halászat török eredetű elemei közé sorolta a hal nyilazását. Az „átvétel” nem valószínű (bár újabb kutatások nem történtek), mert a hal nyilazása minden népnél egyidős az íj és a nyíl ismeretével: a neolitikum végén kialakult fegyvert (hasonlóan a neolitikus szigonyhoz) vadászatra, halászatra és harcászatra egyaránt használhatták. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II. Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900).