léhó

kifolyóval ellátott öblös faedény, mellyel a bort vagy a mustot a → hordóba töltik. Tájnyelvi elnevezései: lívó, lévó (É-Mo.), lihu, liu (Alföld, Erdély), liju, léjó, tőtike, borválu, bortölcsér (Dunántúl). A paraszti készítésű léhók kb. 50 cm széles, kerekded vagy teknő alakúak, nagyobb fa törzséből, gyökeréből, puhafatuskóból vájják ki. A dongás léhókat → kádárok tölgy- vagy cserfából készítik. Az oldal- és fenékdongás kerek léhók technikatörténetileg is régiesebbnek látszanak. A 19. sz.-ban terjedt el s ma is legismertebb a magasított hátú, elején két lábbal hordóra felfekvő, ovális léhóforma, amit a szőlészeti szakirodalom magyar tőtike néven tart számon. A léhó kifolyóját bádog- vagy rézlemezből formálják, s szegezéssel erősítik az aljára. A léhó helye a pincében van, csurgóra állítva. A vörös bor hordóra szűréséhez léhóba helyezett kerek rostát használnak, amely a törkölymaradványokat felfogja. – Tárgytörténeti szempontból a léhó-típusú eszközökkel (tölcsér is) a hordós bortárolás eddig bizonyított kezdeteitől, a 14. sz.-tól számolhatunk a Kárpát-medencében. A léhó 16. sz.-tól adatolt változatai a szerb-horvátból, a v-s alakok (pl. lívó) a szlovákból való nyelvi átvételek. (→ még: szüreti edény) – Irod. Vincze István: A borkészítés módjai és eszközei, különös tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960); Paládi-Kovács Attila: Paraszti bortermelés néhány abaúji faluban (Debrecen, 1967); Füzes Miklós: Régészeti-növénytani megjegyzések Moór Elemér: A bor és szőlő c. cikkéhez (A Veszprém megyei Múz.-ok Közl., 1971).