len (lat. Linum usitatissimum)

olajos magvú ipari rostnövény. Közép-ázsiai eredetű. Termesztésbe vétele a gabonaneműekkel egyidőben történt. A legkorábbi lenvászon-maradványok a neolit korból, i. e. 6000-ből a Catal Hüyükben (Kisázsia) végzett ásatásokból származnak, és már fejlett szövési technikáról tanúskodnak. A len a neolitikus kultúrák vándorlásával kerülhetett Európába, így hazánk területére is. A lengyeli (Tolna m.) ásatásokból több mint ötezer éves lenfonal és lenmaradványok kerültek elő. A finomabb lenvászon készítése a gyapjúszőttest viselő európai népek között hamar elterjedt. Az első jelentős lenárukészítő ipari központ a 13. sz.-ban Sziléziában alakult ki. A lenszövő takácsiparukról híres német városok a 15. sz.-ban élték virágkorukat. Később a 18–19. sz. folyamán a gyapot térhódítása miatt visszafejlődtek. A honfoglaló magyarok már ismerték a len termesztését és szövését. A Kárpát-medencében azonban klimatikus okok miatt a vásznat szolgáltató rostnövények közül inkább a → kender terjedt el. A 19. sz.-i intenzív olajnövény-termesztést megelőzően a világításra és étkezésre szolgáló növényi olaj egyik fontos forrását a rostlen magja jelentette. A 18–19. sz.-ban az alföldi magyaroknál még közönséges volt, de a múlt század második felétől lentermesztéssel és háziipari feldolgozásával elsősorban nem a magyar nyelvterületen, hanem a nemzetiséglakta Ny-i és É-i részeken, ill. Erdélyben foglalkoztak. – Len szavunk honfoglalás utáni szláv átvétel, és utal arra, hogy a növényt a Kárpát-medencében élő népcsoportoktól ismerhette meg a magyarság. A len paraszti és nagyüzemi termesztése, finomabb rostanyaga és a századfordulótól honos olajlen értékesebb olajos magva miatt a századforduló óta terjedőben van. – Irod. Bátky Zsigmond: A kender és len, a kukorica és a burgonya elterjedése hazánkban (Föld és Ember, 1921); Mándy György: Hogyan jöttek létre kultúrnövényeink? (Bp., 1971).

Lenkévék (Kovászna, v. Háromszék m.)