lépezés

énekesmadarak, rigófélék léppel való fogása. A lépet a fehér és sárga fagyöngy (lat. Viscum album, ill. Loranthus europaeus) s ritkábban a fagyal (fagyócska) (lat. Ligustrum vulgare) bogyóiból főzik. A szétfőzött bogyókat a magoktól megtisztítják s a masszához növényi olajat öntenek. A vasi rigászók a bogyókat előbb hónapokon át ’savanyítják’. A kocsonyás, ragadós masszát táskaszerűen összehajtható bőrdarabra kenik, bőrtokba (puzdra) öntik, s ebben tartják a 15–25 cm hosszú lépvesszőket, amelyeket bokrokra, napraforgó-kóróra, karóra, lecsonkolt fiatal fa vékony ágaira (rigászófa, ösztör, üsztürü) tűznek fel. Az utóbbi esetben a lépvesszőket kukoricaszárból, bodzafából készült hengerrel, gyűrűvel (dudu, Debrecen vidékén) erősítik az ágakra. A lépvesszőket tartó rigászófára kalickába zárt élő madarat, kitömött rigót, csízt is helyezhetnek. Ezek csalogatóul szolgálnak. A lépvesszőkre síppal (bergyuka, doromb) is csalogatják a madarakat (Göcsej). A vasi rigászók lopott harangkötéllel, sírkereszttel füstölik meg a rigászófát, hogy az arra felrakott lépvesszőkre minél több fenyőrigó szálljon. Szeged vidékén a lépvesszőt 4–5 m hosszú rúdra (dufázó, lépelőrúd) kötik, s a galambász óvatosan ezzel közelíti meg a háztetőn, tűzfalon tollászkodó galambokat. A lépezés országszerte elterjedt, de lépvesszővel századunk elején nagyobb számban csak a vasi magyarok és szlovének rigásztak. Híres lépkészítők voltak a kiskundorozsmaiak, akiktől a szegedi, hódmezővásárhelyi és makói madarászok is vásárolták a lépet. Alig ismert a lépezés a székelyeknél, ami azzal magyarázható, hogy – pl. Gyergyóban – nehezen jutnak hozzá a lépkészítéshez szükséges bogyókhoz. A lépezés korábbi elterjedtségére utal Faludi Ferenc A hajnal c. verse is.

Madarászok lépvesszőkkel

Rakják készült fájokat:

Kunyhójokban mesterséggel

Fújják csalárd sípokat.

Jő a rigó, harkály, szarka,

Felzendül a tollas nép:

Mátyás kiált, oda farka,

Sok baglyokat fog a lép.

Lép ’madárlép’ szavunk szláv (valószínű szlovák) eredetű, de Göcsejben, az Őrségben ’madárlép’ jelentése van enyü, enyv szavunknak is, amely valószínűleg uráli eredetű. Enyv szavunk ’madárlép’ jelentését már a 15. sz.-ból is ismerjük. A Batthyány család 1598. évi számadásában a madárfogni való enyv fontja 12 dénár. Mindezek után feltételezhető, hogy a lépezést nem a szlávok révén ismertük meg. A lépezést gyakorolták az antik görögök és rómaiak. A 15. sz.-i francia és német vadászkönyvekben már feltűnnek a mi rigászófáinkhoz hasonló madáreszközök. Leírja ezeket más lépezésmódokkal együtt Pák Dienes is. A lépezés népszerű madárfogási mód volt a 19. sz végéig Ny-Európában. Ma is ismerik a szerbek, horvátok, szlovákok, lengyelek, ukránok, oroszok, franciák, olaszok, németek, valamint D-Ázsia, Afrika, Indonézia népei. – Irod. Pák Dienes: Vadászattudomány (I–II., Buda, 1829); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Lindner, K.: Geschichte des deutschen Weidwerks (Bd. II., Die Jagd im frühen Mittelalter, Berlin, 1940); Pável Ágoston: Rigászás a Vend-vidéken és az Őrségben (Népr. Ért., 1942); Bednárik, R.: L’udové pol’ovníctvo na Slovensku (Turč. Sv. Martin, 1943); Csaba József: Madár a vend népéletben (Ethn., 1947).

Lépezés dudus lépvesszővel (Debrecen vidéke)