leplező vadászat

vadászati mód, amelynek az a lényege, hogy a vadat valamilyen lepelbe burkolózva közelíti meg a vadász. A Hortobágyon frissen lenyúzott kosbőrt terített magára a pásztor s a nádas szélén annak szagával csalogatta magához a farkast, s éles késsel megtámadta. Az alföldi vadászok a juhnyáj, a gulya közé állva, subában lopakodtak a daru-, a túzok-, a vadlibafalkák közelébe. Ezeket a madarakat igyekeztek becserkészni zöld gallyakkal körülrakott ökrösszekéren, kukoricaszárral megrakott talicskát tolva, tehenet, lovat vezetve, szekérkereket görgetve. A daruvadász nádkévét terített magára, úgy kúszott a madárcsapat felé. A székelyeknél, a fogarasi, brassói románoknál zöld gallyakból font, embermagasságú pajzsot tart maga előtt a vadász, s ezzel igyekszik megközelíteni a kiszemelt zsákmányt (erdei szalonka, sas, medve, szarvas, zerge). – A 19. sz.-ban vadászati irodalmunk említést tesz arról, hogy a vadász fehér leplet terítve magára, zöld ágakkal körülfont abroncsokba, tehénbőrbe bújva, festett vászontehén (lestehén) vagy nádfal mögül leselkedve ejtette el a vadat. Ilyen lepel a túzoklövőkas is, amelyet már 1587-ben említenek. Anekdota szól arról, hogy Festetics Györgynek, a keszthelyi Georgicon alapítójának a táblabíró azt ajánlotta, hogy a túzokot ökörbőrbe bújva közelítse meg. Szokás volt az is, hogy hosszú kötélen szalmakévét kötöttek a szán után, amelyen a vadászok malacot visíttattak. A visításra előjöttek a nádi farkasok, s malacnak vélve a szalmakévét, rávetették magukat, s a gyorsan sikló szánról lepuskázták őket (Alföld). A leplező vadászathoz tartoznak a modern vadgazdaság magaslesei; a székely, román, ukrán és lengyel parasztvadász a fák ágai között húzza meg magát. A Bakonyban odvas fában állva lesik a vadat. – A leplező vadászat fentiekhez hasonló módja számtalan változatban a természeti népek, a görögök, rómaiak körében és a feudális Európa vadásztechnikájában is ismeretes. A paresszi indiánok (Közép-Brazília) pálmalevelekből font lepellel cserkészik be a vadat, a préri indiánok farkasbőrt terítenek magukra bölényvadászatkor. Olaus Magnus (1555) szerint tehénbőrbe bújva tereli a svéd vadász a foglyokat a hálóba. Élő lóval, tehénnel, vászonra, fatáblára festett fácán, ló vagy tehén mögül, zöld ággal tűzdelt szekérről történő íjas és puskás vadászat a francia, német és olasz vadászkönyvek szerint a középkortól a 19. sz. végéig gyakori volt Európában. A svédek lóval közelítették meg a nyírfajdot, a lappok, osztjákok, szamojédek szelíd rénszarvassal a vad nyájakat. A középkori német törvények említik a szelíd szarvast és bölényt, amelyeket a vad becserkészésekor maga mellett vezet a vadász. A leplező vadászat különböző formái a vad természetének ismeretén alapulnak. – Irod. Lakatos Károly: Vadászati és madarászati emlékeimből (Szeged, 1891); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Lagercrantz, S.: Beiträge zur Kulturgeschichte der Tarnvorrichtung in der schwedischen Jagd Folkliv, Stockholm, 1937); Lindner, K.: Geschichte des deutschen Weidwerks (Bd. II. Die Jagd im frühen Mittelalter, Berlin, 1940); Gunda Béla: Jagd und Domestikation des Kranichs bei den Ungarn (Anthropos, 1969).