levélírás

távollevő személyhez intézett verses vagy prózai szöveg. Kezdetei egybeesnek az írásbeliség elterjedésével, amikor a főurak, nemesek, polgárok egymáshoz írott levelei a személyes közlendőkön kívül politikai, gazdasági, társadalmi híreket is tartalmaztak, vagyis az újság hírközlő funkcióját is helyettesítették. A paraszti kultúrában csak az I. világháború idején vált általános gyakorlattá, amikor a frontra került fiatalok levélben tudósították az otthonmaradottakat a különböző eseményekről; bár már a háború előtti időkben is leveleztek az Amerikába vándoroltak is az otthoniakkal. A levélírás jellemzője, hogy közvetlenebb hangon szól a megszólítotthoz, mint az élőbeszédben. Stílusa nehézkes, hangja érzelgős, magán viseli kora ismert népies szerzőinek hatását. Jellemzője az állandósult kezdő- és záróformula, valamint a műköltői kifejezések gyakorlati használata. (→ még: verses levél) – Irod. Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (I–II., Bp., 1970).