májusfa, májfa

a természet újjászületésének szimbóluma, az ifjúság tavaszi szokásainak Európa-szerte ismert szimbolikus kelléke (→ zöld ág). A májusi-pünkösdi ünnepkör történelmi kapcsolatai következtében egyaránt tükrözi a természet ciklikus változásaihoz fűződő mágikus-praktikus elképzeléseket és a naptári év egyházi, vallási mozzanatait. A kereszténység előtti tavasz-szimbólum középkori vallásos magyarázatai pl. Fülöp apostol szerencsés megmenekülését, majd a keresztfán szenvedett vértanúságát, mások Jakab apostol vértanúságát említik a májusfa-állítás szokásának magyarázataként. A székelyeknél ezért nevezik a Fülöp-Jakab napra virradatkor állított májusfát Jakab-fának vagy hajnalfának. Hajnalfa néven → húsvét hajnalán is állítottak májusfát a Székelyföldön. A 18. sz.-ban – magyar forrás szerint – szokás volt még a templomokban is májusfát állítani, s ez a tanítók és diákok dolga volt. – A májusfa állításának napja a magyar nyelvterület legnagyobb részén → május elseje, de történeti és friss adatok szerint a nyelvterület É-i és Ny-i részén → pünkösd napján is állítottak májusfát. A két ünnep kapcsolatai annyira erősek, hogy nehéz volna eldönteni, tulajdonképpen melyik naphoz is kötődött tartósan, hagyományosan a májusfa-állítás ünnepi szokása. A nyelvterület É-i és Ny-i részén gyakori volt a május elsején állított fát pünkösdkor bontani. A bontás ceremóniáinak (fára mászás, → májusfa-kitáncolás stb.) kapcsolata lehetett a pünkösdi király (→ pünkösdi királyság) választásával is. Erre utal a nyelvterület ÉNy-i részein a májusfa mellett vagy helyett állított máj-kerék, amely egy magas rúd végére tűzött, szalagokkal, borosüvegekkel, zsebkendőkkel díszített szekérkerék. A kerék díszeit versenyezve próbálták leszedni a máj-kerékre felmászó legények. Az ügyességi verseny győztese éppúgy lehetett pünkösdi király, mint → legénybíró, vagy a bálokat, mulatságokat rendező első legény. – A 15. sz.-tól kezdődően szólnak forrásaink a májusfa állításáról, a szokás azonban bizonyosan régibb. – A májusfa sudár, a törzsén gallyaitól megtisztított, hegyén lombos fa vagy szép növésű ág. A legények éjszaka vágták ki az erdőn, és hajnalra állították fel a helyi szokásnak megfelelően minden lányos ház elé együttesen, vagy mindenki a maga szeretője háza elé. Sok helyütt csak a bíró és a pap háza, esetleg a templom előtt állítottak fel egyetlen magas májusfát, a lányos házak udvarán kisebb fa díszelgett. A májusfákat szalagokkal, zsebkendőkkel, virágokkal, teli üveg borral, hímes tojással stb. díszítették föl, mielőtt a földbe beásták, vagy a kapufélfára, kútágasra felszögezték volna. Erdélyben (Csík) ki is faragták a fát vagy a legény rávéste a nevét (Háromszék). – A fa kivágása, hazaszállítása inkább titokban történt éjszaka, hajnali feldíszítése is inkább a legénybanda közös, bizalmas feladata volt. A reggelre díszelgő májusfa kiállítása, nagysága stb. számos helyen szokásos magyarázatra adott okot: ki-kinek udvarol, kinek állítottak szebb fát, kinek a májusfáját csúfította el reggelre a haragosa stb. A bontása (elsősorban ott, ahol pünkösdkor bontják, mint a Ny-Dunántúlon s a Felföldön) már nyilvános, játékokkal, versenyekkel tarkított ünnep: kimuzsikálják, kitáncoltatják a fát, vagy zöld ágakba öltöztetett alakoskodók (→ alakoskodás) váltságpénzt gyűjtenek, sorra járva a falu házait. A májusfa állításának szokását városon is ismerték, ismerik ma is. – Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Bálint Sándor: Az esztendő néprajza (Bp., 1943); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Májusfa díszítése (Boldog, Heves m.)