malomkő

gabonamagvak, élelmiszer növények magjai, száraz, ritkán nyers állapotban történő darabolásához, porításához használt eszköz. Ritkábban só-, érc- és ásványtartalmú anyagok, kőzetek őrlésére, darálására is használják. A legegyszerűbb malomkövek a → kézimalomban kerültek felhasználásra. Hazánkban elsősorban a kézimalmokban is használt kerek, sík lapjával dörzsölve zúzó malomkőtípusokat használták. → Olajütőkben, gyümölcsecet-készítő műhelyekben, → kendertörőkben használatosak voltak a törőlapon vagy törő vályún függőleges tengely körül körbejáró, függőleges forgássíkú hengerpalásttal zúzó malomkövek. – A malomkő anyaga rendeltetésétől függően változott. Keményebb homokkőtől a limnokvarcitos tufáig számos kőzetfajtát használtak. Két fő típusuk volt. Voltak önélesítő kövek (pl. a sárospatakiak), amelyeket a munka közbeni kopás mindig újabb és újabb kristályos zárványok felnyitásával állandóan élesített. Más kőfajtákba recés éleket, vájatokat kellett vésni, vágni. Ezek egyfelől a zúzáshoz szükséges érdes, támadó felületet biztosították, részben a kő munka közbeni hűtését szolgálták. Az ilyen köveket időről időre leemelték a kőpadokról, s kővágó csákánnyal metszették. A hatalmas súlyú kövek levételére csigás, daruszerű emelőket alkalmaztak. A köveket régen szálban álló kőzetből faragták ki és ékekkel hasították fel s munkálták meg véglegesen. Így dolgoztak a 19. sz. közepéig Sárospatakon és más kőbányáinkban. A cement elterjedésével szokásba jött a malomkövek ragasztása. E technikát francia eredetűnek tartották, franciaköveknek nevezték. Az ilyen köveket kívülről gyakran erős vasalás vette körül. A malomköveket a 19. sz. közepétől országszerte elszaporodó hengerszékek kiszorították a használatból, csak speciális őrlési feladatokra alkalmazták a későbbiekben őket (pl. ásvány-, ércőrlés). – A köveket kőpadra helyezik. Ezen fa deszkázat, kéreg veszi körül. Ez foglalja magába a garatot is, amelyet a felső malomkőbe illesztett forgó pálcika ritmikusan mozgat, hogy az őrlendő anyag a felső kő nyílásába kerüljön. A behulló szem az alsó kő etetőlapjáról, középről a darálólapra, a kő szélén levő őrlőlapra csúszik, majd a kövek közül kihull, majd onnan a lisztesládába vagy a közbeiktatott szitarendszerbe jut. A régi malmokban gyakran fordult elő, hogy egyszerre többféle követ használtak. Némelyeket korpa őrlésére, másokat daráláshoz stb. Előfordult, hogy ugyanazon a kőpadon is kétféle követ használtak, alsó kőnek másféle anyagot, mint a felsőnek. A limnokvarcitos kövek mellett használtak kvarcból, trachitból készülteket. Egy-egy vidéknek évszázadokon át megvoltak a maguk malomkő-beszerzési körzetei. Különösen híresek voltak a sárospataki kövek. Sokfelé használtak beregi, muzslai, geletneki, újbányai, bihari stb. köveket. A kövek minőségét, szerkezetét figyelembe kellett venni az őrlés irányításánál. A malomkő minősége, vágási módja, méretezése, esetleg lyukacsos szerkezete meghatározta az őrlés sebességét és az őrlemény minőségét, szemcsenagyságát, színét. (→ még: kővágó) – Irod. Lambrecht Kálmán: A malmok könyve (Bp., 1914); Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok (Bp., 1958); Román János: Néhány szó sárospataki megyeri malomkőbányáról (Borsodi Szle, 1963); Román János: Zemplén megye XVI–XVII. századi iparának szakmái és mesterségei különös tekintettel a Hegyaljára (Tört. Évkv., 1965); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967).

Kőpad a malomkőpárt körülfogó zárt kéreggel garattal (Szentes, Csongrád m.)

Malomkövek (Kunszentmárton, Szolnok m.)