| kézfogó | TARTALOM | kézi munka |
kézimalom
emberi erővel működtetett őrlőeszköz. Sokfelé a legújabb korig a paraszti háztartás felszereléséhez tartozott. Őrlőműve egymáson fekvő kőpár, közülük a felső függőleges középponti tengely körül forog. A középkori és újkori európai kézimalmoknál a kerék, lényegében korong alakú kövek érintkező felülete sík vagy egymással ellentétes irányban enyhén ívelt. A kézimalom legegyszerűbb formaváltozatánál a korong alakú köveket csak az alsóba épített tengely tartja össze. A középponti rögzítés pontatlanságát, a kövek elcsúszását az őrlősík széleinél semmiféle foglalat nem akadályozza. Így az őrlemény is köröskörül hullik ki a kövek közül. Erre a megoldásra nálunk az újkorból nincs példa. A kőpár összetartását, a rotációs mozgást valamennyi 19–20. sz.-i hazai kézimalomnál egyrészt a tengely, másrészt az őrlőfelületek találkozási síkját körbevevő foglalat együttesen biztosítja. Így az őrlemény sem hullik ki körben, hanem csak az e célra kiképzett egyetlen kifolyónyíláson. Ennek a szerkezetnek két változata van. Az ún. párkányos foglalatú kézimalomnál a felső kő átmérője az alsóénál mindig kisebb. Az alsó követ úgy faragják ki, hogy oldalfala felfelé körben az őrlősíkon túl folytatódik, körpárkányt alkot. A párkánnyal körülvett kerek mélyedésbe, teknőbe a felső kő alsó része fekszik bele. A kifolyónyílást az alsó kő oldalába vágják úgy, hogy a felső széle az őrlősíkok találkozásához essék. Gyakori ezeknél a kézimalmoknál az alsó kő párkányrészén egymással szemben két helyen vízszintesen kinyúló félköríves fogó kialakítása, amelynél fogva az eszköz egyszerűbben hordozható. A kézimalom párkányos változata a nyugati országhatártól a K-i-Kárpátokig előfordult, uralkodó formaváltozat e terület középső és nyugati részén. Használatkor olyan magas helyre (padra, asztalra) állítják, hogy állva őrölhessenek rajta. E célból gyakran készül hozzá állvány, vastag tőkeszék, amelynek a tetejére elhelyezik. Előfordul, hogy felülről szintén teknősen kivájt tőkeszékbe süllyesztik a párkányos kézimalom alsó kövét, ilyenkor a kő kivezető nyílása a tőkében is folytatódik. A szorosabb értelemben vett őrlésben, az őrlemény összegyűjtésében a tőkének itt nincs szerepe. Ezzel szemben az ún. tőkés foglalatú kézimalmok szerkezeti eleme egy vastag tőke, amelybe felülről kör alakú mélyedést vágnak a kőpár befogadására. Mindkét kő korong alakú, átmérőjük azonos. Az alsó kő a tőkébe teljesen besüllyed, a felső legalább annyira, hogy az őrlősíkok találkozása még jól süllyesztve legyen. Itt a tőke a foglalat, ennek oldalán vágnak kifolyónyílást. A tőke alakja különféle. Téglalap, négyzet és kör felülnézetű egyaránt előfordul. Téglalap esetén a köveket gyakran nem középre helyezik, hanem aszimmetrikusan egyik rövid oldal felé eltolva, s a felszabadult másik oldalon szemtartó helyet mélyítenek, ahová az őrlendő mag előkészíthető. A tőkés kézimalom igen súlyos, a tőke mindig lábakon áll, egyébként nehezen lenne szállítható. A tőkés konstrukció uralkodó formaváltozat a Kárpát-medence keleti harmadán, de szórványosan a nyugati országhatárig előfordult. A forgó kő egy pontban való rögzítését mind a párkányos, mind a tőkés kézimalomnál úgy oldják meg, hogy a felső kő közepén az őrlendő anyag beszórására szolgáló kör keresztmetszetű bővebb vágatot alul a kőbe süllyesztett pánttal keresztezik, amelynek a közepén szűk lyuk van. A kövek egymásra helyezésénél ebbe a lyukba illeszkedik az alsó kőből kiálló tengely vége. – A kézimalmok egy részénél a kövek távolsága szerkezetileg nem szabályozható. Ezeknél a tengely alsó vége az alsó kőbe van építve. (Ilyenkor legfeljebb bőrkarikát húznak a tengelyre, ezzel a kövek mégis távolodnak egymástól, a kézimalom durvábbra őröl, de könnyebben forgatható.) Ez a szerkezet mind a párkányos, mind a tőkés összeillesztésnél előfordul, de míg az előbbinél dominál, az utóbbinál viszonylag ritka. A többi kézimalomnál a tengely az alsó követ áttöri, felfelé a rövidebb, lefelé a hosszabb része nyúlik. Alsó vége egy keresztlécben áll, amely közvetlenül vagy áttételesen ékkel megemelhető. Emelésével a tengely is emelkedik, a kövek közelebb kerülnek egymáshoz. A tőkés kézimalmok többsége ilyen távolságállító szerkezettel rendelkezik. Ugyanez a párkányos összeillesztésűeknél ritkább, s ha alkalmazzák, a kézimalmot lábas állványra kell tenni, hogy a tengelyvéget tartó keresztléc a lábakat összekötő áthidalásokra feküdhessék. Maga a konstrukció, a kőtávolságnak a tengely áttételes emelésével való szabályozása csak kb. a Sajó folyó – Debrecen – Gyula vonalától keletre fordul elő. – A kézimalom felső kövét a széléhez közel beléállított hajtórúdnál fogva forgatják. Ha ennek a felső vége szabadon áll, a rúd rövid, éppen kényelmesen megmarkolható. Ilyen rövid rúd a párkányos kézimalomnál dominál, a tőkés összeillesztésűeknél ritka, az utóbbiak tengelyemeléssel szabályozható változatánál csak kivételesen fordul elő. A felső kőbe állított hosszú hajtórudak felső vége a kézimalom tőkéjére, állványára e célra épített rudak körkivágásába, ill. hasonló módon épület gerendájába, oda szerelt fészekbe, bőrpántba illeszkedik. Fent is rögzített hosszú rúddal a forgatás könnyebb. Ez a megoldás mindenfelé, minden konstrukciónál előfordul. Uralkodó a tengelyemeléssel szabályozható tőkés kézimalomnál, tehát a K-i területen. Az Alföld K-i peremén a 19. sz. közepétől a felső kő közepén rögzített rövid hajtókar is előfordul tőkés foglalatú, tengelyemeléssel szabályozható kézimalmokon. Ezeknél a kézimalmoknál a hajtókar nem egyenes, hanem kétszer derékszögben megtört, az őrlendő termény a tőke fölé oldalt felszerelt garatba kerül, ahonnan vályú vezeti a felső kő középnyílásába. – Az őrleménynek csak kisebb része liszt, nagyobbik része durvább szemű dara (kása) marad akkor is, ha többször felöntik, ha a kőtávolságot szabályozzák. A középkorban a nem emberi erővel hajtott, nagyobb teljesítményű igazi malmok Európában sehol sem hiányoztak, mellettük azonban a gabonának étkezésre való előkészítésében a kézimalom szerepe is igen jelentős volt. Amíg a lakosság széles rétegei a gabonatáplálék többségét kásaételek, pépek formájában fogyasztották, kevés lisztre volt szükségük. Ha saját kézimalmon otthon őröltek, megtakarították azt a kiadást, amivel a malmi őrletés járt. Ha viszont lisztből készült ételeket (kenyér, lisztpép) állandóan, nagy mennyiségben fogyasztottak, a kis teljesítményű és kevés lisztet adó kézimalom szükségszerűen háttérbe szorult. Inkább a dara, kása kedvéért őröltek rajta, bár természetesen lisztjét is felhasználták. A kézimalmon való gabonaőrlés kivételes helyzetben mindig újra aktualizálódik, ha egyébként már egyáltalán nem szokásos is, de az eszköz megvan. A hazai várkatonaság élelmezése a 17. sz.-ban nem a kézimalom őrleményén nyugodott, de a várak felszereléséhez kézimalmok tartoztak, s a várfalon kívüli malmoktól elvágva ezeken őröltek gabonát. Parasztcsaládok is elővették a II. világháború alatt az eszközt olyan vidékeken, ahol egyébként évtizedek óta nem őröltek rajta emberi táplálékot. A 19–20. sz.-ban a kézimalom használata ÉK-en, a Sajó–Felső-Tisza és a Szamos vidékén volt a legintenzívebb. Itt rendszeresen, sűrűn őröltek rajta árpát, kukoricát, ritkán búzát is emberi táplálékul. Innen nyugatra ekkor főként már csak kősó őrlésére használták, s apró baromfinak daráltak rajta kukoricát. Erdélyben sok helyütt őrölnek táplálékul kézimalmon is kukoricát, de az itt → tört pép (puliszka) formában nagy mennyiségben fogyasztott kukoricaliszt döntő többsége igazi malomban készül. Ugyanekkor Erdély D-i részén a kézimalom a paraszti háztartási felszerelésből sokfelé teljesen hiányzik, viszont kősó őrlésére a kis falusi szatócsboltok gyakran tartják. – A fazekasmesterség felszereléséhez tartozó kézimalmot festékmáz őrlésére használták. – A kézimalom népnyelvi elnevezéseként ebben az időben őrlő (sóőrlő), ill. daráló (kődaráló), sódaráló váltakozva mindenfelé előfordul. ÉK-en az eszközt malmocskának, néhol rezsnyicének nevezik. Kalotaszegen előfordul még – a 18. sz. folyamán másutt elavult – örmény elnevezés. – A gabonaőrlő kézimalom a rotációs mozgás elvére épülő → malomtechnika kialakulásának korai szakaszában jött létre. Magának a kézimalomnak azok a szerkezeti megoldásai, amelyek nálunk a 19–20. sz.-ban előfordultak, nem tartoznak a legrégebbi konstrukciók közé, de így is két évezred óta kimutathatók Európában. Párkányos összeillesztésű kézimalom (Trogmühle, pot-quern) római császárkori ásatási anyagban nyugati provinciális területen tűnt fel először, a középkori Európában igen gyakori volt. Tőkés konstrukció (Kastenmühle) régészeti anyagban időszámításunk kezdete táján Közép-Európa több pontjáról ismert. A középkorban, újkorban nagy területen használták. A kőtávolság tengelyemeléses szabályozását a középkori vízimalom mintájáról későn vitték át a kézimalomra. – Az őröl ige tanúsága szerint körmozgással működő gabonafeldolgozó berendezést a magyarság a honfoglalás előtt már ismert. Ez minden valószínűség szerint kézimalom lehetett, a szerkezeti felépítés részleteit azonban nem ismerjük. Az Árpád-kori régészeti anyagból ismert kőpároknál párkányos foglalatnak nincs nyoma, többségben hiányzik a precíz középponti rögzítésre utaló kiképzés és hajtórúd beillesztésének nyoma a felső kő tetején. A kézimalom mo.-i használatát és a rajta dolgoző nő őrlődalát említi a 11. sz.-ból való nagyobb Szent Gellért-legenda. – A kézimalom köveinek kifaragása éppúgy szaktudást igénylő, szakemberek által végzett munka, mint a nagyobb malomkövek készítése. – A DNy-Dunántúlon hántolásra keményfa korongpárral dolgozó, a párkányos kézimalommal azonos módon szerkesztett kézi meghajtású eszközt használtak, amely a K-Alpokban az osztrák, szlovén vidékekről is ismert. Bár ez a rotációs malomelv szerint működött, nem őrlőmű, mert a fakorongokon lisztet nem készítettek. (→ kőfaragás, → malom) – Irod. Balogh József: Szent Gellért és a „Symphonia Ungarorum” (Magy. Nyelv, 1926); Gleisberg, H.: Technikgeschichte der Getreidemühle (München, 1956); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967).
