malom

1. gabonamagvak, ásványi anyagok őrlésére, darálására szolgáló, forgó mozgással működő mechanizmus; – 2. termelő gépezet, amely valamely energiaforrást (pl. víz, állati, emberi) mechanikai munkára, forgó mozgású meghajtással hasznosít. A malmokat fel lehet osztani energiaforrás szerint → kézimalmokra, szárazmalmokra (→ szárazmalom) (emberi, állati erővel dolgozók), → vízimalmokra, amelyek patakok, folyók, időszakos vízfolyások, mesterségesen létrehozott víztárolók erejét hasznosítják, valamint → szélmalmokra, amelyek a légáramlás erejét veszik igénybe. Az energia hasznosítása szempontjából beszélhetünk daráló, lisztelő, hántoló malmokról, vagy deszkametsző (fűrészmalom), csőfúró, → kendertörő, → érczúzó, ásványőrlő, portörő (lőporőrlő), papírmalmokról, amelyek a papíroskészítéshez szükséges nyersanyagot nemcsak szétzúzzák, de vegyi kezeléssel fel is dolgozzák. Végül van: → kártolómalom, → ványoló, → kallómalom, → lomozómalom stb., amelyekben a posztóholmit készítik ki. – Malom szavunk szláv eredetű, valószínűleg horvát vagy ószlovén közvetítésű. Előzménye az ókori latin molina, ugyanis a bonyolultabb mechanikai őrlő gépezeteket az európai feudalizáció népei a római civilizáció vívmányaiként örökölték. A római találmány közvetítésében szerepet kaphattak a birodalom területére költözött vagy szomszédságában élő romanizálódó barbár törzsek. Valószínűleg a szláv népekhez is ezek közvetítésével került. A malmos mint foglalkozásnév belső fejlődésű, de a → molnár valószínűleg szintén az óhorvát, ószlovén nyelvből való átvétel. Malom szavunk, ill. variánsai (molna, molon) a 11. sz. óta ismertek. Széles körű korai meggyökeresedését, elterjedését számos helynévi összetételben való előfordulása is bizonyítja. A malmoknak különleges gazdasági, jogi helyzetük volt a középkor folyamán, és üzemeltetésükkel kapcsolatosan bonyolult jogszabályok és jogszokások alakultak ki. A molnárság mint szakmai testület, kiemelkedően fontos társadalmi réteget alkotott, céhszervezeteik erősek, nagy hagyományúak voltak. A korai paraszti polgárosulásban is jelentékeny szerepük volt, s a közülük kiemelkedő, iskolázott értelmiségi pályára lépő egyéniségek kibocsátó közösségük jelentékeny vezetőivé váltak. A hazai malmok jogi birtoklási viszonyait sajátossá tette, hogy a földbirtokosok – nemesek is – falvak, mezővárosok vagy szűkebb közösségek (egyházak, felekezetek, társulások), vállalkozó egyének egyaránt tarthattak fenn és üzemeltettek malmokat, malomberendezéseket. Közintézményeket fenntartandó, támogatandó, a donátorok gyakran malmokat adományoztak, hiszen jövedelmük biztos támaszul szolgálhatott. Így kaptak pl. az erdélyi fejedelmek kegyéből malmot a Fekete-Körös völgyi magyarság prot. gyülekezetei, amelyeket 300–400 évig használtak is. Egy-egy malom birtoklásában másutt is hallatlanul szívós kontinuitás nyilvánult meg. Például szolgálhat erre a ma is álló, helyreállított és műemléki védelemben részesített turistvándi vízimalom, amelynek tulajdonjogi története a Kölcsey-Kende családok történetében jóval a Mohács előtti időszakban gyökerezik. – A malmok különféle fajtái, különféle mechanizmusai, valamint a molnárok sajátos életkörülményei különleges építmények létesítését kívánták meg. A hajó- és oszlopos, valamint a kanalas malmok kivételével a malom nemcsak üzemépület, hanem lakóépület is volt. A sajátos követelményeknek megfelelő épületekről maguk a molnárok gondoskodhattak, mert az ács- és fatechnika legkiválóbb mesterei is voltak, sőt a kőfaragáshoz is értettek. A lakást és a munkahelyet egységbe foglaló malomépületek a kúriák, mezővárosi polgárházak mellett a legfejlettebb épületek voltak, hiszen egyfelől általában párhuzamos, kétsoros bővített alaprajzzal épültek, általában 4–5 ablaktengely szélességét is elérve, másrészt a bennük alkalmazott gépezetek, mechanizmusok miatt két, három, esetleg négyszintes beosztásúaknak kellett lenniük. A lakás és a munkahely szerves összekapcsolását a folyamatos üzem biztosítása tette szükségessé. Ahol viszont csak szakaszosan voltak biztosítva az üzemi feltételek (pl. csak időszakosan volt víz), az adottságok maximális kihasználását tette lehetővé a lakás és munkahely összeépítése. – Sok malomépület készült fából mind boronatechnikával, mind zsilipeléses gerendavázas szerkezettel. A kő, tégla falazatú malmok belső födémszerkezetei, lépcsői mind fából készültek, sokszor szép, díszes kivitelben. Ezért gyakran molnárokkal készíttették a kúriák, udvarházak belső famunkáit. Ezek közül a legkiemelkedőbb a szentbenedeki Kornis-kastély (1944-ben elpusztult) népi faragású lépcsőháza, amelynek legszebb tartószerkezeti elemeit Molnár Albert faragta a 17. sz.-ban. Az asztalos- és molnár-, ács- és molnárcéhek közötti vitákról, perlekedésekről a régi közigazgatás számos okmánya tanúskodik, s kitűnik belőlük, hogy a molnárok építő kultúránkban és lakáskultúránkban különleges szerepet vívtak ki maguknak s erős konkurrenciát jelentettek egykorú, más hasonló mesterségben tevékenykedő kortársaiknak. A malmok egyébként, mint épületek, a középkor óta hagyományosan menedéket nyújtottak vándoroknak, menekülőknek, üldözötteknek, másrészt a malom és környéke a falusi, mezővárosi társadalom fő érintkezési helye volt (malomalja), itt tárgyalták meg a híreket, értesüléseket, a közösség hétköznapi problémáit. – Irod. Lambrecht Kálmán: A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967); Tóth János: Az Őrség népi építészete (Bp. 1971).

Szárazmalom alaprajza (Vámosoroszi, Szabolcs-Szatmár m.) Jelenleg a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban áll.

Szárazmalom (Nagykikinda, v. Torontál m.)

Felülcsapó vízimalom (Zágon, v. Háromszék m.)

Kézimalom (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)