molnár

1. lisztőrléssel foglalkozó mesterember, aki a malmok berendezéseinek, szerkezeteinek elkészítéséhez, karbantartásához is ért (vízimolnár, szélmolnár, szárazmolnár, hajómolnár). A régi magyar nyelvhasználatban minden mechanikai erőátviteli szerkezet készítőit-működtetőit molnárnak nevezték. Az őrlésre, malmos mesterségre valló okleveles emlékek a feudális magyar állam kibontakozásának időszakából ismertek, pl. a tihanyi alapítólevél a bencés kolostornak adományozott szolgáló népek között molnárokat is említ. – Molnár szavunkra 1275-től vannak írásos adataink, először még személynévi használatból. A középkorban élt a molnárnak molnos változata is. Nyelvünkben a molnár szó horvát vagy szlovén átvétel, végső soron valószínűleg ófelnémet közvetítéssel a latinra megy vissza. Malom szavunk helynévként már 1075-ben megjelent okleveles emlékeinkben, sokáig használatos volt molna változata is. A malom szó valószínűleg horvát, szlovén közvetítéssel kapcsolódott a latin előzményéhez. A molna és molnos szintén a latinra vezethető vissza. – A molnár ismeretanyaga, szaktudása sokoldalú volt. Szaktudásában és tevékenységében összegeződtek és nyertek gyakorlati alkalmazást a közép- és az újkor fontos technikai ismeretei, vívmányai. Maguk gondoskodtak malomszerkezeteik előállításáról, sőt maguk dolgozták ki a szerkezeti elemek nyersanyagát, gerendáit. Malmaikat úgyszólván teljesen fából készítették, vas, fém alkatrészt még a gépezetek építésénél is csak elenyésző arányban használtak fel. Fából rendkívül pontos, szilárd fogaskerék-rendszereket faragtak. Gyakran maguknak kellett gondoskodniuk a szükséges energia tartalékolásáról is. Értettek a gátak, csatornák, zsilipek építéséhez. Alkalmazkodó képességükre jellemző, hogy a gátakkal összegyűjtött esővízzel, karsztforrással, patakok és folyók vizével egyaránt működtettek malmokat, de ha szükségessé vált, akár a Duna egyes szakaszait is elgátolták, hogy a víznek nagyobb esést biztosíthassanak malmaik előterében (pl. a Kis-Duna Pozsony–Komárom közötti szakaszán Eperjes község környezetében). A hajómolnárok jól ismerték a folyóvíz sodrását, mederviszonyait, így hajómalmaikat meg tudták védeni az árvizektől, jégzajlástól. A szélmalmok konstruálásakor figyelembe vették a működés közben keletkező aerodinamikai és mechanikai erőhatásokat, pl. a vitorlák tengelyét mindig kissé ferdén állították be, mert így a forgás közben keletkező erő a szélmalom tetőszékét a vitorlatengellyel együtt a malomházhoz nyomja és megakadályozza, hogy a szél ereje feltéphesse. Maga az őrlési folyamat feltételezte számos fontos fizikai, mechanikai törvényszerűség ismeretét és alkalmazását, hiszen a kézi őrlőszerkezeteket nem számítva a malmok szakszerűtlen kezelése az őrleményt elégethette, megpörkölhette. – A molnárok elsősorban őrléssel foglalkoztak, de rendszeresen működtettek deszkametsző, kendertörő, kalló, érczúzó gépezeteket. A malmokhoz gyakran kapcsolódtak olajütő műhelyek is. – A hazai molnárok folyamatosan tökéletesítették és különféle segédberendezésekkel egészítették ki malomgépezeteiket. Ezek között említést érdemelnek a zsákfelvonók és a lisztszitáló berendezések. A hagyományos malomszerkezetek gazdasági jelentőségüket a 19. sz. folyamán elterjedő gőz- és villanygépek, valamint hengerszékes őrlőberendezések (bár ez utóbbiakat vízi és más malmainkban is gyakran beépítették) következtében veszítették el. Elmaradott vidékeken kisebb folyók és patakok mellett azonban jó néhány vízimalom még ma is üzemben van. Viszont az emberi és az állati erővel működtetett szárazmalmokból, ill. a szélmalmokból a 20. sz. közepére hírmondó is alig maradt. – A középkorban a malom üzemeltetése földesúri jog, fontos jövedelmi forrás volt. A malmokhoz sokféle jogszokás fűződött, amelyek még akkor is tovább éltek, ha a tételes törvények nem írták elő gyakorlásukat vagy esetleg azzal ellentétben álltak. A molnárok közül sokan a falvak, városok vagyonos elemei közé tartoztak, gyakran nagy gazdasági vállalkozásokba kezdtek, nemegyszer tekintélyes föld- és állatvagyont szereztek. Általában saját tulajdonú malmokkal rendelkeztek, amikor pedig beköszöntött a gőzgép koszaka, gőzmalmok létesítésébe és üzemeltetésébe is belefogtak. A molnárok nagyobb része azonban csak a földesúr, egyház, község vagy kisebb közösség tulajdonában levő üzem bérlője vagy alkalmazottja volt. Az előbbi esetekben a karbantartás, üzemben tartás költségeit a molnár, az utóbbiban pedig a malom tulajdonosa viselte. A mesterség jó és biztos megélhetést biztosított. – A malmokban, ha azok több kőre jártak, folyamatos üzemben dolgozhattak, gyakran több molnárt, vagy molnárlegényt alkalmaztak. A szakképzett munkaerő mellett voltak segédmunkásaik, alkalmi besegítőik. A malmokban szívesen húzódtak meg szegény csavargók, családtalan, hajléktalan szegény emberek, akik a menedékért, nekik juttatott ételért segédkeztek, zsákoltak. A molnárok ősi, a középkorban is gyakorolt asylum-jog (→ menedékjog, → szent helyek legendái) alapján tudatosan segítették a menekülőket, üldözötteket. – A malmok a 18–19. sz.-ban a népi társasági élet központjai is voltak. Az őrlésre várakozók rendszeresen megvitatták közösségük s a maguk gondját, baját. A molnárok fontos szerepet töltöttek be a hírek, értesülések továbbításával a régi falu, mezőváros közvéleményének tájékoztatásában. Kiterjedt, fejlett céhszervezetekbe tömörültek. E szervezeteknek más iparágakkal szemben mindvégig fontos, lényeges szerepük volt különösen a vízimolnárok esetében, mivel a vízhasználatot, a hajómalmok kikötését (kikötési helyeit, sorrendjét) kereteik között autónom módon maguk szabályozhatták. Mivel a fa megmunkálásához kiválóan értettek, gyakran foglalkoztak faeszközök, bútorok készítésével is – emiatt gyakran támadtak a céhes világban vitáik az asztalos-, bognárcéhekkel. Jelentős szerepet játszottak fafaragó népművészetünk fejlődésében is. Különösen a domborműves faragásban kiváló gyakorlatra tettek szert, malmaik reprezentatív alkatelemeit gazdagon díszítették. Leginkább a kőpadok elejét, homlokdeszkáit faragták ki nagy gonddal. A hagyományos mo.-i molnárság tárgyi emlékei elsősorban a kiskunfélegyházi, kiskunhalasi és a győri múzeumokban találhatók meg. – Irod. Lambrecht Kálmán: A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Nagy Czirok László: Száraz- és szélmolnárok élete a Kiskunságon (Bp., 1959); Czigány Béla: Adatok a Győr megyei hajós molnárok életéhez (Arrabona, 1962–68). – 2. → ördöngös molnár