szent helyek legendái

templomok, kápolnák, kolostorok, temetők, vallásos tárgyú szobrok, képek, búcsújáróhelyek a hozzájuk tartozó szent kutakkal együtt → legendák hosszú sorának ihletői. Nagyrészt tipikus motívumokból szövődnek, a műfaj nemzetközi epikus kincséből is bőven merítenek. Másrészt gyakran → helyi mondákká, pontosabban legendákká formálódnak, a magyar viszonyoknak megfelelő formát öltenek. Templomainknak szerepe különösen kiemelkedő, nemcsak a templomalapítás (→ templom alapítása) csodás jelenésekkel összefüggő régi legendái érdemelnek figyelmet. Ma is gyakran hozzák kapcsolatba templomok, kápolnák építését jámbor személyeknek vagy csoportoknak, községeknek súlyos veszedelemből való megmenekülésével, amilyenek pl. ellenség, tűzvész, árvíz, járvány. A veszprémi legenda szerint → Szent Istvánnak Gizella királynő kereszttel mutatta meg az utat, amelyen az üldözött uralkodó a pogányokkal körülzárt várba juthatott s hálából építtetett e helyen kápolnát. A tétszentkúti kápolnát beteg katona építtette, aki apránként úgy épült fel bajából, amint a kápolna falai egyre magasabbra nőttek. Régen a fallal körülvett templom egyúttal erőd is volt, falai közt a falu népe menedékre talált; Székelyföldön a tatároktól, → Bástától stb. szorongatott templomerődök számos legenda színterei. A templom kriptájában pihenő szent vagy a templom védőszentje iránti bizalom szintén a szent helyek legendáinak forrása. → Szent László nagyváradi sírjánál tartották a középkori istenítéleteket, az ártatlanul vádoltak az ő közbenjárásától várták szabadulásukat; a kriptával kapcsolatos a Dubnici Krónikában leírt ún. patrocinium-csoda is, amelyet Arany János Szent László c. verse dolgoz fel. – Templomok, kolostorok asylum-joga a 18. sz.-ban is érvényesült, a falai közé menekülő bűnöst minden világi hatóság, fegyveres testület ellenében megvédhette. E jog megsértését mondáink tanulsága szerint súlyos bűnnek tekintették, mint ezt az 1730 tájt a győri jezsuita (ma bencés) kolostorba menekült szokott katona legendája tanúsítja. Ennek emlékét hirdeti ott a frigyszekrény szobra is. Egyes templomokban elhelyezett Mária-képek a legendák szerint megpróbáltatások idején könnyeket hullatnak, így a kolozsvári Szent Mihály templom, a győri székesegyház kegyképe. Sok legenda szól harangokról, kivált a 18. sz.-tól, minthogy a török alatt a harangozás tiltva volt: a harangokat elásták, kútba, mocsárba, patakba rejtették, de veszély idején a mélyben is megszólaltak s rendszerint csodával határos módon kerültek ismét elő (→ harangmonda). – Búcsújáró helyeink legendáiban sűrűn hallunk rendkívüli gyógyulásokról, amelyeket a közelben levő szent kutak vizének tulajdonítanak. Számos kegyhelynek külön legendája van: forrásból, mocsárból látják kiemelkedni Máriát jámbor pásztorok, vagy az erdőben játszó leányok (az utóbbiak a lourdes-i legendához hasonlóna) s indítják el a hely kultuszát. A hely szakrális varázsa másként is érvényesült. Megsértőit kegyetlen büntetés éri, mint pl. a körösfői templomban nagypénteken táncraperdülőket, akiket a legenda szerint templomostul nyelt el a föld. A → temetővel kapcsolatos hiedelemmondák több típusa ismert. Legelterjedtebb a bátorságukat fitogtató lányokról-legényekről szóló, akik éjfélkor a temetőbe merészkedtek és onnan sírkeresztet loptak el, de büntetésül szörnyethaltak. Ismert a → halottak miséjének mondája is, amely éjfélkor a templomban miséző halottakról szól. – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Solymossy Sándor: Monda (A magyarság néprajza, III., Bp., 1941–43); Bálint Sándor: Boldogasszony vendégségében (Bp., 1944); Lajos Árpád: Borsodi fonó (Miskolc, 1965).

A csíksomlyói búcsújáróhely emlékkeresztjei (v. Csík m., 1980)