| kallókád | TARTALOM | Kallós Zoltán (Válaszút, 1926–) |
kallómalom, kalló
a gyapjúszövet anyagok nedves állapotban való mechanikai tömörítésére szolgáló, vízi energiával működő gép, amely a vízikerék forgó mozgását egy erős emelő, lendítő karokkal felszerelt tüskés főtengely segítségével súlyos ütőfejek ritmikus felemelésére, ill. leejtésére hasznosította. Az ütőfejek a nedves szövetet tartalmazó vályúba zuhantak. Előfordult, hogy az ütőfejeket rugalmas nyelekre szerelték, hogy az ütés erejét fokozzák. Lényegében ugyanezért készítettek ún. lengő kalapácsos ütőfejű kallót is, ezeken a függőlegesen álló, oldalirányban kimozduló, de rugalmas nyélre felszerelt ütőszerkezet verte a tömörítésre betett anyagot. A súlyos ütőbot az alatta levő vályúban nedvesen tartott (állandóan locsolt) gyapjúszövetet folyamatosan döngöli. Ettől a gyapjúszálak összezsugorodnak, a szövet széltében-hosszában összemegy, egyszersmind vastagabb, tömöttebb lesz. A forgó tüskés tengelyre egy sorban több (4–8) ütőbotot is ráállítanak, így egyszerre több türet posztót tudnak kallózni, kallani. – A kallómalom ókori technikai ismeretekre támaszkodva a 9. sz.-ban az alpesi német területen alakult ki, és a 11. sz.-ra a német vidékeken már szélesen elterjedt a gyapjúszövet sűrítésére. A Kárpát-medencében feltehetően a Felföldre és Erdélybe a 12–13. sz.-ban csoportosan és szervezetten betelepített németek után került. Gyapjúszövetek malomban való kallózásáról egy 1205–1218 közötti, Sopron környéki latin leírás tudósít. A kall ige ismeretlen eredetű, első előfordulása ’posztókalló’ értelemben 1340-ből való. A kallás folyóvízben, a zuhogó alá állított → kallókádban történt. A nemezszerűen tömör posztóféleségnek a ruházatban, lakáskultúrában betöltött nagy szerepe miatt a kallómalmok országosan – főleg a Felföldön és Erdélyben – elterjedtek voltak. A kellő vízi energiával nem rendelkező posztószövő központok messze vidékeken hoztak létre kallómalmokat. Pl. a debreceni gubások, szűrposztókészítők a Bükk hegységben, a Zempléni-hegyekben tartottak kallómalmokat. A nagyobb településekben, ahol kellő mennyiségű és kellő energiájú víz állt rendelkezésre, egyéb malomtípusok mellett is mindig létesült. Voltak völgyek, ahol tucatjával álltak egymás mellett a kallómalmok. Erre példát adhat Gyöngyös városa, ahol 20 kallómalom állott, Egerben a 18. sz.-ban 16 működött. Egykori elterjedettségükre jellemző, hogy csak Erdélyben 1839-ben 415 kalló- és ványolóberendezést üzemeltettek. A 19. sz. végén, századunk elején a gyáripari termékek hatására néhány archaikus, népviseleti körzet igényeit kielégítő üzemen vagy üzemcsoporton kívül nagy tömegben szüntették meg működésüket. – Épületeik a lomozó malmokhoz (→ lomozómalom) hasonlóan gondosan készültek. A belső berendezésüket a bentfoglalt ványolók miatt is vízmelegítő katlanok egészítették ki, valamint a kalláshoz szükséges nedvesítő víz bevezetésére is szükség volt. A kallómalom épületét gerendavázas, deszkaoldalú falakkal vagy tégla-, kőfalazatokkal építették. (→ még: patakmalom) A kallómalommal végzett műveletet Erdélyben → ványolásnak nevezik. – Irod. Lambrecht Kálmán: A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Haáz Ferenc Rezső: A székely ványoló (Népr. Ért., 1931); N. Bartha Károly: A cserge készítése az udvarhelymegyei Bágyon (Népr. Ért., 1932); Pongrácz Pál: Kallómalmok (Technikatörténeti Szle, 1963); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967).
