paszuly

TARTALOM

patak menti falu

patakmalom

kisebb állandó vagy időszakos vízfolyás mellett felépített malomszerkezet és építmény, amely a vízfolyás menti szintkülönbségekből származó gravitációs energiát a malomszerkezet meghajtására használja fel. A vízfolyás medrében malomgátat emelnek, amellyel a vizet megduzzasztják, s a természetes medernél magasabb szinten vezetett ásott, épített vagy deszkából készített, akár állványokon álló csatornával, malomárokkal a malomhelyre vezetik. A malomgátba is és a malomárkokba is zsilipeket építenek be, hogy a tárolt víz mennyiségét szabályozzák, s a malomra vezetett vizet szükség szerint visszatarthassák, hogy a malomgépezetet nyugalmi helyzetében tarthassák, pl. azon javításokat végezhessenek. A vízforrások gyakran időszakosak voltak, egyes patakmalmok csak nagy esőzések idején voltak képesek működni, nem biztosítottak folyamatos üzemeltetést. Az ilyen malmokat pokolidő malma, viharmalom néven emlegetik a források. Másutt a karsztforrásokra igyekeztek települni, és különösen kedvelték a melegebb vizű forrásokat, hiszen azok nem fagytak be, s télen nem kellett kényszerszünetet tartaniuk a molnároknak. Tata, Tapolca, Buda vízimalmai közül nem egy ilyen langyos vagy melegebb vízű vízfolyás, forrás mellé telepedett. – A patakmalmok vízépítési létesítményei komoly szakismeretet, technikai jártasságot igényeltek. Egyfelől a túlterhelt, nem kellően épített gát átszakadva árvizet okozhatott, a malom alatti létesítményeket, településeket veszélyeztethette, másrészt a malom környezetében a hasznos munkát végző víz fel nem használt energiájával káros rombolást végezhetett, alámoshatta a malomházat, a malomárok zsilipjét, megrongálhatták a malomárok malom alatti szakaszát. Ez ellen úgy védekeztek, hogy a malom környezetében a malomárok malom melletti zsilipjétől a malom mögéig deszkázattal kibélelt mederszakaszt építettek, vízesládát készítettek. Szokásos volt a malom alatt, a vizesláda után tószerű kiszélesedést létesíteni, kiásni, amelyben a víz szétterült romboló energiáit lecsendesítették, s innét a vizet visszavezethették a patak természetes medrébe. – A patakmalmoknak több változata alakult ki a víz energiájának hasznosítását tekintve. Az ún. felül csapó malmok esetében a malomárok vizét a malom vizeskereke fölé vezették, s az áramló víz nemcsak kilendítette a vizeskerék egy-egy lapjátját, hanem súlyával is lenyomta. Az ún. alul csapó malmok esetében az áramló vizet a vizeskerék alsó széléhez vezették, s a víz a lapátok ellenállását leküzdve végzett munkát. – A patakmalomnak nagyságrendben különféle típusai voltak aszerint, hogy hány vizeskereke üzemelt, ill. hány kőpár dolgozott benne. A patakmalom vízikerekét, fogaskerék áttételeit a helyi vízjárás ismeretében alakították ki. Nagy sebességgel lefutó vízzel kis átmérőjű vízikereket forgathattak nagy fordulatszámmal. A lassabb járású vízzel nagy átmérőjű vízikereket forgathattak nagy fordulatszámmal. A lassabb járású vízzel nagy átmérőjű vízikereket hajtottak, s a forgás sebességét fogaskerék-áttétellel fokozták. A patakmalmok vízikerekeinek közös jellemző tulajdonsága volt, hogy a kerék lapátelemeit sűrűn egymás mellé szerelték fel. Voltak vizeskerekek, amelyekbe kanálszerű lapátelemeket építettek be; voltak olyanok, amelyekre egyszerű sík lapokat raktak, gyakrabban fordultak elő az enyhe ívben meghajló lapok. A vizeskerekeket megszerkeszthették úgy is, hogy két oldalról zártak voltak, a lapátelemek a két oldallap között kis zárt fiókokat képeztek (ez a megoldás a felül csapó malmoknál volt előnyös, hiszen a víz súlyának a nyomását is hasznosítani tudta). A vizeskerekek lapátjainak szélessége is változó volt. Általában a lassúbb, kisebb esésű vizeknél szélesebb vízikerekeket létesítettek. A malmok meghajtó szerkezete lehetett nyitott, de gyakran tetőzettel, fa-, deszkafalazattal, boltozatos kőfalazattal védték, mintegy tornácszerűen épületbe foglalták a malom vizeskerekeit. Ilyen faburkolattal vagy toldaléképülettel védett vizeskerekű malmokat főleg a Dunántúlról ismerünk: Pápán, Tatán, Veszprémben voltak a közelmúltig használatban. – A malmok épületei készülhettek borona, gerendavázas, zsilipeléses, gerendavázas deszkázott falakkal, de gyakoriak voltak a kő-, téglafallal építettek is. Tetőszékük a helyi hagyományos szerkezetekkel, s szokványos héjaló anyagokkal készült. A szokványos paraszti épületektől elsősorban a malomgépezetek sajátos térigénye miatt különböztek, legalább kétszintesre kellett építeni belsejüket. Az alsó szinten helyezték el a fogaskerék-áttételeket, energiatovábbító tengelyeket. Az efelett létesített padlózaton kezelték a kőpadokat, tárolták az őrölnivalót, az őrölt árut, raktározták a vámként visszatartott részt. – A patakmalmokhoz kapcsolódtak leginkább az egyéb energiahasznosító berendezések, fűrészgépek, kendertörők, hántolók, kallók, ványolók, érczúzók, bár ezek külön is üzemeltek és külön is épültek, ha arra állandó igény volt (→ kendertörő, → kártolómalom, → kallómalom, → ványoló, → lomozómalom, → érczúzó). A legtöbb patakmalom mégis lisztelő, daráló volt, de gyakran törettek velük kását s használták hántolásra. – A malmok nagyságát a bennük használt folyamatosan, párhuzamosan üzemeltethető kőpárok számával is kifejezték. A 16–18. sz.-i inventáriumok elsősorban eszerint bírálták el a patakmalmokat, s a legjellemzőbb adatként a kőpárok számát jegyezték fel. A patakmalmok stabil, többszintes belső osztású épületei a népi építészet kőműves, ácstechnikájának legszebb, legnagyobb építményei közé tartoztak (→ malom). Különösen szép, gondos faragás díszítette a belső szintek gerendázatát, a gerendázat tartóoszlopait, pilléreit, lépcsőit, galériáinak korlátjait, valamint a kőpadok ácsszerkezeteit, fa mellvédeit. Gyakoriak voltak a domborműves, történeti stílusok hatásait is tükröző faragások, vésett feliratok, évszámok. Még ha egyes nagyobb uradalmi patakmalmok megtervezésében a kor technikusai, mérnökei esetenként részt is vettek, a kivitelező munkát falusi, mezővárosi parasztfaragók vagy a paraszti-mezővárosi parasztpolgárság szintjén s közösségében élő céhes kisiparosok végezték. Így nagyobb méretű alkotásaikat is figyelembe kell venni a magyar nép építészeti, technikatörténeti hagyományainak számbavételénél, elemzésénél, s díszítő művészeti alkotásainak értékelésénél. – A patakmalmok a 19. sz. elejéig a szárazmalmokkal (→ szárazmalom) együtt a hazai malomállomány döntő részét tették ki. A szélmalmok elterjedése csak helyenként okozott számukra hátrányos versenyt. A gőz és nyersolaj, esetleg faszéngáz, benzin, sőt villanyenergia elterjedtebb használata nem jelentette a patakmalmok megszűnését. Üzemeltetőik gyakran a vízi meghajtás fenntartása mellett segédberendezésként nyersolaj-, benzin-, faszéngáz-, villanymotorokkal is kiegészítették. Az új energiaforrások megjelenésével párhuzamosan a hazai malomtechnika számos technológiai újítást vezetett be. Így a malomkövek helyett fémhengeres őrlőberendezéseket fejlesztettek ki. A mo.-i gyárak e tekintetben századunk első feléig világszínvonalon álltak. Sok vízimalmunkban általában, de a patakmalmokban is szívesen alkalmaztak a múlt század utolsó harmadától hengerszékeket. Ezzel párhuzamosan az őrlemények rostálásának, szitálásának a technikai mechanikai berendezéseit beépítették a patakmalmokba is. Különösen a forgalmi hálózattól messzebb eső vidékeinken a patakmalmok az 1950-es évekig működhettek. Sőt az 1930–40-es években több helyütt bevezették a vízienergia hasznosításának technikailag legmagasabb szintű hasznosítását, a turbinameghajtást. Gépgyáraink több patakmalom számára készítettek turbinát ebben az időszakban. Az 1950-es években a malomipar államosításával, centralizálásával számos vízimalom, köztük sok patakmalom szűnt meg. Viszont azóta nem egy műemléki védelem alá került, vagy műemléki helyreállítást is végeztek rajta, s most már mint ipari műemlék a Malomipari Tröszt támogatásával folytatja munkáját. (Szép példát nyújt erre a Szabolcs-Szatmár m.-ben lévő Túristvánd vízimalma.) – Irod. Lambrecht Kálmán. A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Bátky Zsigmond: Mesterkedés és táplálkozás (A magyarság néprajza, I., Bp, 1941–43); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1961); Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bp., 1961).