nádsíp, nádduda, nádpikula

TARTALOM

nádudvari kerámia

nádtető

a lakóházak és gazdasági épületek egyik jellegzetes és elterjedt héjazata. A nádtetőt legtöbbször paraszti szakemberek, nádazók készítették. A nádazás mesterséget képesítéshez sohasem kötötték, de úgyszólván iparszerűen űzték. Jó kézügyességű szegényparasztok, nincstelen emberek idősebb társaiknak segédkezve sajátították el. A nádazók nádtető készítése mellett nádfalak építésével is foglalkoztak. A nádazás nyersanyagbázisának szűkülése miatt az utolsó évszázadban sokat veszített a súlyából, azonban olyan vidékeinken, ahol a nád hozzáférhető, még ma is vagy a közelmúltig készítettek új tetőket, ritkán falakat is. A nádtető és nádfal készítése keresetkiegészítést biztosított a nádazók számára az év olyan időszakaiban is, amikor sem a mezőgazdaságban, sem másutt foglalkoztatottság nem volt. – Először kisebb nádcsomókat kötöttek. A lécezett tető fedését alul, a csorgó felől kezdték el. A tető hosszán egy sorban lerakott kis nádcsomókat régebben gúzzsal, a századfordulótól általában dróttal kötötték szorosan egymás mellé. A nádazást ketten végezték. A tetőn kívül álló nádazó fektette le a nádkévéket, majd a drótot hosszú, nagyméretű fémtűbe (fűzőtű, nádvarrótű) fűzve átdugta a nád között. Segítője, aki a padlástérben állt, átvette, megszorította és visszatűzte kívülre. A végleges lekötés előtt a nádazó fából készült, fogazott vagy sima lapú, nyeles eszközzel (nádverő, verő) felverte, hogy tömött és sima legyen. Néhol felveretlenül hagyták, akkor lépcsőzetes maradt a fedés. A gerincen a felálló nádvégeket keresztbe lekötötték. A gerincre sok helyütt koporsó- vagy vályúdeszkát húztak, amelyet hegyes szögben összeerősített és a gerincre ültetett karókkal (kaloda, kalodafa), ezeket pedig végükkel a nád alá bújtatott vesszőkkel (csaptatófa) szorítottak le. – A nádtetőt elsősorban a Kisalföldön, a Mezőföldön, a Duna mentén és a Nagyalföldön alkalmazták; e vidékeken a tetőcserép elterjedéséig az uralkodó héjazat volt. – A nádazók munkáját korábban nemesi házaknál, uradalmakban is igénybe vették, de dolgoztak katonai épületeken is. Könnyű, olcsó és tartós anyaga miatt kedvelték, télen meleget, nyáron hűvöset tartott. (→ még: tetőfedés) – Irod. Barabás Jenő: A velencei nád felhasználása (Ethn., 1951); Babus Jolán: Nádvágás és tetőfedés a Bereg megyei Lónyán (Ethn., 1954); Szabó László: Mereglyés építkezés Szabolcs megye keleti részén (Ethn., 1968).