néprajz

a történeti-társadalmi tudományok egyik ága, amely a népi kultúra vizsgálatával foglalkozik. Használják még az → etnográfia, → etnológia elnevezést is. Kialakulása a tudományok differenciálódásának menetében a 19. sz.-ban történt, sajátos tárgya és módszere következményeként, bár céljai, tudományelméleti alapjai lényegében megegyeznek azzal a nagyobb együttessel, amelynek rendszerébe tartozik. Mint minden specializált kutatási ágat, elsősorban nem tudományelméleti megfontolás, hanem a gyakorlat igénye hozta létre. A néprajz tudományrendszeri besorolásában jelentkeztek ugyan olyan nézetek, amelyek közbülső helyzetét húzták alá a természettudományok és a történettudományok között (Mühlmann), de a kutatók döntően társadalmi, történeti tudománynak tekintik. Nem annyira elméleti megfogalmazásokban, mint inkább kimondatlanul jelentkezik egy olyan gyakorlat is, amely nem vonja le annak következményét, hogy a néprajz empirikus tudomány. Ez a felfogás rokon gyökerű a szociológia hasonló s ott erősebb irányzatával. Ezek az eltérések részben világnézeti eredetűek, másrészt a néprajztudomány tárgyának és céljának meghatározásában mutatkozó jelentős véleménykülönbségből fakadnak. A nézetek egyik csoportja az embert, a társadalmat, a → népet jelöli meg a vizsgálat tárgyaként. További eltérést eredményez, hogy alkalmaznak-e a tárgykört s a szempontokat illetően valamilyen megszorítást vagy sem, ill. hogyan értelmezik a nép fogalmát. A vélemények másik csoportja a kultúrát, az életmódot tekinti a vizsgálat tárgyának, az egészet vagy annak csupán meghatározott körét. Mindegyik csoportnál jelentkeznek megszorítások, így pl. az érdeklődést csupán az ún. primitív vagy természeti népekre, társadalmakra, kultúrákra vagy az osztály nélküli, vagy a prekapitalista társadalmakra, vagy az írást nem ismerő népekre, kultúrákra korlátozzák. Találkozunk olyan szűkítésekkel, amikor a figyelem a társadalom struktúrájára, a termelésre, a kultuszra, a szóbeli-hagyományos kultúrára irányul. Ez az „érdeklődés” azonban nem a specializálódás jele, hanem a néprajztudomány tárgyának eltérő felfogásából ered, s egymástól néha nagyon távol álló irányzatokat, „iskolákat” hoz létre. A tiszta képletek mellett bőven találkozunk átmeneti változatokkal, s a különbségeket csak tovább növeli a vizsgálati módszerekben, eljárásokban, közvetlen célokban jelentkező eltérés. Így érthető, hogy nem áll rendelkezésünkre a néprajzról általánosabban elfogadott s pontosabb meghatározás. – A néprajzi kutatáson belül eléggé különálló utat követ a regionális etnológia európai etnológiának nevezett ága. Ennek helyzete egységesen sajátos abban, hogy több ezer éves írásbeliséggel rendelkező, élesen tagolt osztálytársadalomban vizsgálja a hagyomány alapjain élő, fejlődő kultúrát. Gyakorlatilag az európai néprajz – s benne a magyar is – a magas szintű, írásban rögzített és fejlesztett közkultúra mellett, azzal szimbiózisban élő, de csak a tradícióban megnyilvánuló népkultúra vizsgálatával foglalkozik, amely a dolgozó osztályok sajátja. Úgy is megfogalmazható, hogy a néprajz a tradicionális alapokon, azaz primitív kommunikációval (szóbeliség és megfigyelés) élő és fejlődő kultúra vizsgálatával foglalkozik. Döntően parasztoknál (ide értve az összes agrárfoglalkozásokat), bányászoknál, kisebb mértékben munkásoknál, kispolgároknál mutatkozott egykor ilyen jellegű kultúra. Ez a tradicionálisnak mondott kultúra napjaink fejlett kommunikációs technikája mellett erősen visszaszorulóban van, csak reliktumokban él, s átadja helyét a sokkal jobban integrált közkultúrának. A néprajzi vizsgálat ebben a koncepcióban egy történeti életmód és kultúra vizsgálatára törekszik, egyre jobban támaszkodva a gyűjteményekben, publikációkban felhalmozott s ez ideig messzemenően nem értékelt és értelmezett anyagra, a lehetőségek szerint mindig építve a még élő megfigyeléssel, kikérdezéssel elérhető anyagra. Ez utóbbinak a jelentőségét főleg az egyre finomodó és elmélyülő módszerek kialakulása húzza alá. – Viszonylag kisebbek s nem annyira alapvetőek a különbségek a vizsgálati módszerek tekintetében. A néprajzban a kutatás alapját a tradicionális életmódról és kultúráról megfigyeléssel és kikérdezéssel (interjú) nyert intencionális és funkcionális információk, ill. ezek rögzítése jelentik. Minden más adat csak kiegészítő jellegű, még ha a további lépésben, az adatok rendszerezésében s főleg értelmezésében döntő erejű is. Az elemzés történhet tér- és időanalógiára építő összehasonlító vizsgálat menetében vagy a kultúra mozgását, állapotát direkt úton megismerni törekvő, az elemek, komplexusok, funkciók, struktúrák szerepének és kapcsolatainak szinkronikus elemzésében. Valójában mindkét törekvés társadalmi-kulturális mozgástörvények megismerésére törekszik empirikus vizsgálat révén, az előbbinél a történeti-genetikus, utóbbinál a társadalmi-funkcionális szempontok állnak előtérben. – A rokon vagy társtudományok közül a néprajzot a történettudományokhoz (történetírás, régészet, irodalomtörténet, művészettörténet) kapcsolja az azonos cél, elválasztja a kutatás tárgya s vagylagosan a módszer. Differenciálatlan, alapjában tradicionális társadalmak vizsgálatában a szociológia és a néprajz viszonyát döntően befolyásolja, hogy az ismeretek csekélyek, s hogy a történeti-társadalmi kutatás majdnem egyetlen kiindulási lehetősége a megfigyelés és a kikérdezés. Ezért ebben a körben a szociológia és a néprajz elkülönülése gyakorlatilag alig történt meg. Tagoltabb osztálytársadalmak vizsgálatában az információ már számos forrásból ered, s a néprajz csak a tradicionális kultúra vizsgálatára szorítkozik, a szociológia pedig a társadalom egészét tekinti. Így az elméleti, szemléleti, módszeri kapcsolatokon túlmenően, a tradicionális kultúra visszaszorultsága esetén a két ág közötti összekötő szálat sokszor csak a formális értékű vizsgálati technika jelenti. A kutatási eredmények egy átfogóbb szemléletben természetesen egybetorkollnak, mint ahogy minden ágazati vizsgálatnak csak gyakorlati indokai vannak: a figyelmet egy speciális anyagra koncentrálva, megfelelő módszereket kialakítva remélhetők új ismeretek és tudományos eredmények. A látszat ellenére sem a szinopszis, hanem a szakosodás útján jönnek létre az interdiszciplináris ágak: archeoetnográfia, agráretnográfia, szocioetnográfia stb. (→ még: ergológia, → folklór) – Irod. Weiss, Richard: Volkskunde der Schweiz (Erlenbach–Zürich, 1946); Hultkrantz, A.: General Etnological Concepts (Copenhagen, 1960); Harris, M.: The Rise of Anthropological Theory (New York, 1968); Kontinuität? Geschichtlichkeit und Dauer als volkskundliches Problem (Kiadta: Bausinger, M.–Brückner, W., Berlin, 1969).