kelence, körméhes, méhkert

négyzet, ritkábban kör alaprajzú, paticsból, boronafalból, deszkából vagy nádból épített, 2–3 m magas, ajtóval ellátott, zárt méhes. Belül a falak mentén 1–3 sorban polcok futnak körbe, ezeken állnak a fa → köpűk, gyékény-, szalma-, ill. vesszőkasok (→ méhkas). A falon, a polcokat tartó padok felett zsindellyel, szalmával vagy náddal fedett, kb. 1 m széles tető húzódik körbe. A kelencén belül kis udvar van. A kelencéről első adatunk 1462-ből származik. A 17. sz.-ban ismeretes volt az ÉK-i Kárpátokban (Munkács, Huszt, Makovica, Sárospatak, Szerencs). Említik a 18. sz.-i méhészkönyvek is. Elterjedési területe elsősorban a Kárpát-medence ÉK-i területe, a szatmári és a beregi síkság és Erdélynek az előbbiekkel határos vidéke (Szilágyság, Kalotaszeg). Nyomai megtalálhatók a Nagysárréten és a Nagykunságban is. A kelence általában a lakóházak melletti kertekben volt elhelyezve. A szatmári Erdőháton és a Szamosháton az 1950-es években bontották le a legutolsókat. Nevét Kaba (Hajdú-Bihar m.) mellett határnév is őrzi. A kelence elnevezés elsősorban a történeti forrásokban, Erdélyben és az ÉK-i Kárpátokban volt ismeretes, Szatmárban méhkert, méhes, körméhes a neve. A kelence szó bizonytalan eredetű, legvalószínűbb szláv származtatása (kolna, kolnica ’Wagenschoppen, kocsiszín’). – Irod. Takáts Sándor: Rajzok a török világból (I–III., Bp., 1915–17); Szabadfalvi József: Méhészkedés a szatmári Erdőháton (Ethn., 1956).