kenderáztatás

a kenderkóróknak – a víz hőmérsékletétől függően – 7–14 napon át víz alatt való tartása, hogy a szár külsején elhelyezkedő értékes rostanyag lelazuljon a kender belső fás szövetéről. A kenderáztatás mind álló-, mind folyóvízben szokásos, bár a nagyobb folyóvizekben való áztatást tiltották a hatóságok, mivel a kenderből kioldódó anyagok mérgezték a halállományt. Kenderáztatáshoz a víz medrébe karókat vernek le, és ezek közé rakják a → kendernyövéskor összekötözött kévéket vagy egyenként, vagy 5–20 kévéből szalmakötéllel összefogott nagyobb kötegenként. A víz mélységétől függően több sorban rakják, hogy ellepje a víz. Ezért az áztatóba berakott kendert lenyomtatják: szalmával befedik, keresztkarókkal átfogva a tetejére még tuskókat, követ, esetleg sarat raknak. Ritkának mondható, bár nagy területre kiterjedő kenderáztatási mód a cserepcsépben (Szatmár m.), cserepcsikban (Kisalföld és Nógrád, Borsod m.), csipcsarakban (Sárköz) való vízbe helyezése: két hosszú rúd közé berakják a kenderkévéket, négy, esetleg öt sorban is egymásra, majd a rudakat (a cserepcsépet) kötéllel több helyen erősen összeszorítják, és így egy tömegbe összefogva belendítik az egész kendermennyiséget a vízbe, ahol szintén lenyomtatják. Jellegzetes elterjedést mutat a kévénkénti, ill. kötegekben való vízbe helyezés. A köteges kenderáztatást ott találjuk meg, ahol korábban jelentős lenfeldolgozás volt (a lent mindig kötegesen áztatják!): a dunántúli, felföldi és erdélyi területeken, míg a kévés kenderáztatás a Nagy- és Kisalföldön általános. Ebben a korai, még honfoglalás előttről származó lenkultúrának a kender feldolgozására gyakorolt hatását véljük felismerni. A kévés és köteges kenderáztatás problémája a honfoglalás kori Kárpát-medence néprajzi és települési viszonyainak a kérdését is felveti, s az akkori magyar kender- és szláv lenkultúra későbbi egymásra rétegeződését mutatja. – Irod. Szolnoky Lajos: Magyar kenderáztatási módok (Népr. Ért., 1958).

Kenderáztatás (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)