kölyűs kendertörő

kétkarú emelő módjára működő eszköz, amelynek középtájon alátámasztott karjára állva a testsúly helyzetének váltakozásával hozzák mozgásba ütőjét. A mozgó kar ütőfelülete és amire rácsapódik, barázdásan kiképzett. Magyar nyelvterületen megtalálható az Ipoly és a Sajó közti dombvidéken, a Duna–Tisza közén és a D-dunántúli területeken. Ezenkívül használják még a mo.-i elterjedési területhez kapcsolódóan Szlovákiának déli középső részén, valamint Horváto.-ban és Szerbia északi, északnyugati részén. Európa más részein nem fordul elő. A kölyűs kendertörőnek több helyen kenderküjű, törőküjű, külü, a D-Dunántúlon zupu, zupáló, Hevesben és Borsodban általában bitó a neve. A magyar nyelvben kölyű szavunk honfoglalás előtti török eredetű, eredetileg „nagy mozsár” jelentésű. A kölyűs kendertörő szerkezete alapján az eurázsiai földműves kultúráknak a kézi famozsárból kialakított terményhántoló, terményzuzó napjainkig használt szerszámából származik (→ lépőkölyű), amely később K-Európában rostpuhító funkciót is kapott, végül pedig a Kárpát-medencében speciális → kendertörővé alakult. Az átalakítás – hosszabb folyamatként a 15–17. sz.-ban – a magyarság kenderkészítő gyakorlatában ment végbe. – Irod. Ébner Sándor: A kendermunka népi szerszámai Magyarországon (Népr. Ért., 1927).