rovás

1. rovott, számokat jelentő jelekkel ellátott bot vagy deszka; a számvitel régies eszköze, amely általánosabb használat után legtovább a pásztoroknál maradt meg. Nem azonos a rovásírással. A rovott jelek nagyban-egészében a római számokéhoz hasonlóak. Többféle jelsor volt használatban, a legnagyobb változatosságot Erdélyben találták a századfordulón a kutatók. Leginkább az | = 1, ^ = 5, X = 10; az 50 és 100 jele variálódott. Ismeretes a folyamatos számrovás, amelynek az összeszámlálását elölről kell kezdeni; az összegező rovás, amelynél a mindenkori összeg az utolsó nagyobb számtól leolvasható. A számrovást jobbról balra vezetik. A rovás eszköze a kés, ez nagyobb számú rovás készítéséhez fogazott élű, fűrészszerű. – Az egyszerű rovásbot hengeres volt, olykor a fa kérgét is rajta hagyták. Gyakrabban szögletesre faragott; rendszerint négy, olykor hat- vagy nyolcoldalúra. A páros rovás két, hosszában pontosan egymáshoz illeszkedő darabból áll; a rovásokat rajta összeillesztett állapotban rótták, majd egyik fele egyik, másik fele másik érdekeltnél maradt; tehát az egyik botfél a mai ellenőrző másolat, nyugta szerepét töltötte be. A rováspálcának rendszerint feje is van: a bot egyik vége, amelyre nem kerül rovás, s amelyet faragáskor fognak. Épp ezért a fejet a rovás nyelének is nevezték. – A ró igénknek finnugor szókészlethez tartozásából s még inkább a rovásírás meglétéből arra következtethetünk, hogy a honfoglaló magyarok már használtak számrovást is. A középkorban a rovásnak széles körű alkalmazása sokoldalúan bizonyított, különösen az adószedésben, a közigazgatási számvitelben. Az állami adószedők ugyan már az Anjou-korban írott lajstromokkal és levelekkel vették számba és nyugtatták a beszedett adót, alacsonyabb közigazgatási szinteken azonban, a nép írástudatlansága miatt, a népi rovásokat is vezetni kellett. Még a 15. sz.-ban is királyi dekrétum írta elő, hogy a falusi bírák a rovásnyeleket (capita dicarum; a páros rovások közül a fejes rész) minden vármegyében háromévenként, írásos lajstrommal kísérve, megyei összesítésre benyújtani kötelesek. A rovásnak az adószedésben való korábbi általános alkalmazására utal, hogy az egész középkorban a rovás adót, a megrovással együtt adószedést, a rovó adószedőt jelentett. A rovás Árpádkori elterjedtségére közvetve mutató tény: az egyházi tizedkerületek neve → kés (latin megfelelője: cultellus ’késecske’) volt; nyilván a rovásnál használt eszközről (13. sz.-i adatok). Valószínűleg a magyar állami és egyházi közigazgatási szókincsből terjedt el a szó a nemzetiségeknél, ill. szomszéd népeknél (kárpát-ukrán, román, szerb-horvát, bolgár). – A Székelyföldön a közös → esztena számadó juhásza a gazdák juhai számáról és azok tejhozamáról készített rovást. A négyszögletes rovásbot egyik lapjára a fejősjuhok, a másikra a meddők, a harmadikra a tejhozamok, a negyedikre a gazdák tulajdonjegyei kerültek felrovása. Egy-egy gazda adatait keresztbe metszett rovat választotta el. – Irod. Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás (Bp., 1909); Lükő Gábor: A debreceni pásztorrovás (A debreceni Déri Múz. Évkve, 1938). – 2. → ékrovás

Pásztorrovások (Alföld, Erdély, 19. sz. vége–20. sz. eleje)